JOGVÁLASZTÁS PERBELI RÁUTALÓ MAGATARTÁSSAL? – A KÚRIA DÖNTÖTT

25 March 2020

Minősülhet-e a felek peres eljárásban tanúsított magatartása hallgatólagos jogválasztásnak a Róma I. Rendelet alapján? A Kúria friss ítéletét cikkünkben elemezzük.

1. Tények

A szerbiai székhelyű felperes, mint szolgáltatásnyújtó („Felperes”) és a magyarországi székhelyű alperes, mint megrendelő („Alperes”) között 2012.évben közvetítési és tanácsadói szolgálatásokról szóló szerződés jött létre („Szerződés”).

A Szerződés alapján a Felperes fix összegű jutalék ellenében vállalta, hogy tanácsokat nyújt Alperesnek egy szerbiai cégben („Céltársaság”) lévő részesedése eladása során, mely magában foglalta az eladásához szükséges dokumentáció előkészítését, a vevő felkutatását és a vevő pénzügyi helyzetének felmérését.

A Felperes közvetítésével az Alperes és a vevő 2012. novemberében szerződést kötöttek a Céltársaság 70%-os üzletrészének átruházására 812.347 Euro vételáron. A részesedés adásvételi szerződés alapján a vételár a végleges könyvvizsgálói jelentés függvényében változhatott.

A részesedés adásvételi szerződés alapján a vevő tulajdonjogát bejegyezték a cégnyilvántartásba, azonban az Alperes nem fizette meg a Felperesnek járó díjat, mivel az Alperes és a vevő időközben megállapodtak, hogy a részesedés átruházása térítésmentesen történik, és Felperes nem teljeskörűen végezte el a Szerződésben vállalt feladatait.

2. Elsőfokú eljárás

A szerbiai székhelyű Felperes a díj megfizetése érdekében az Alperes székhelyén, Budapesten indított peres eljárást. Jóllehet a Szerződés nem tartalmazott alkalmazandó jogra vonatkozó kikötést, a Felperes keresetét magyar Polgári Törvénykönyv rendelkezéseire alapította.

Az Alperes az elsőfokú eljárásban részletes védekezést terjesztett elő, nem vitatva, hogy a felek jogviszonyára a magyar jog az alkalmazandó. Az elsőfokú bíróság a kereseti kérelemnek helyt adva kötelezte Alperest a díj megfizetésére.

Az Alperes az ítélet ellen fellebbezést terjesztett elő, melyben vitatta a magyar jog alkalmazhatóságát. Álláspontja szerint a Róma I. Rendelet alapján a jogvitát a szerb jog alapján kellett volna eldönteni, figyelemmel arra, hogy a szolgáltatás nyújtó fél szerbiai székhelyű.[1]

3. Másodfokú eljárás

A másodfokú bíróság kiemelte, hogy az Alperesnek az eljárási jogok jóhiszemű és rendeltetésszerű gyakorlásának általános jogelve szerint már ellenkérelmében elő kellett volna adnia, hogy érdemi védekezését nem a keresetlevélben egyértelműen feltüntetett magyar Ptk., hanem a szerb jog alapján kívánja előterjeszteni.

A másodfokú bíróság álláspontja a felperesnek a magyar Ptk-n alapuló jogérvényesítése és az alperes védekezése alapjául szolgáló - ugyancsak a magyar Ptk-nak megfelelő - ellenkérelme együttes tartalma nem hagy kétséget az iránt, hogy az alkalmazandó jog (a magyar jog) választása e nyilatkozatok megtételével kifejezetten megtörtént. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet érdemben is helyesnek minősítette, így azt hatályában fenntartotta.

Alperes a másodfokú döntés ellen felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Az alkalmazandó jog kapcsán kiemelte, hogy az elsőfokú eljárásban soha nem tett kifejezett nyilatkozatot a magyar jog alkalmazásának elfogadására, erre vonatkozó utaló magatartást sem fejtett ki. Ezt meghaladóan Alperes hangsúlyozta, hogy a jogválasztás tekintetében a bíróság csak a felek valós, tényleges akarata alapján járhat el, feltételezett (hipotetikus) akarat alapján a jogválasztás megtörténte nem állapítható meg.

Ami a döntés érdemi részét illeti, Alperes álláspontja szerint a Felperes által vállalt szolgáltatás oszthatatlan volt, ugyanakkor Felperes az adásvételi szerződés előkészítésében nem vett részt, a vevő pénzügyi helyzetét nem ellenőrizte, így ezen részleges szerződésszegés következményei az egész szerződésre beálltak, így nem jogosult a díjazásra.

4. A Kúria döntése

A Kúria annyiban osztotta az Alperes álláspontját, hogy a Róma I. Rendelet alapján – jogválasztás hiányában – a Szerződésre alkalmazandó jog a szerb jog lenne. A Kúria szerint azonban a felek között hallgatólagos jogválasztásra került sor mivel a Róma I. Rendelet a jogválasztás lehetőségét nem korlátozza a szerződéskötés időpontjára.

A Kúria jogirodalmi forrásra hivatkozva hangsúlyozta, hogy felek bármikor, a szerződéskötés bármely stádiumban vagy a jogvita kialakulása után, akár az eljáró bíróság vagy választottbíróság előtt, is megállapodhatnak a szerződésükre irányadó jog kikötéséről. Ez a megállapodás hallgatólagos is lehet, feltétele, hogy az egyértelműen kitűnjék a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből, és a felek erre irányuló akarata kétségkívül megállapítható legyen.[2]

A Kúria szerint a másodfokú bíróság helytállóan értékelte a felperesnek a magyar bíróság előtti igényérvényesítés tényén túl a kifejezetten a magyar Ptk. rendelkezéseire alapított keresetét és az erre az alperes által - kifogás nélkül - előterjesztett részletes, érdemi ellenkérelmét együttesen a felek hallgatólagos, ráutaló magatartásban megnyilvánuló jogválasztásaként.

A Kúria szerint azon alperesi magatartás, hogy a fenti előzményeket követően az elsőfokú ítélet elleni fellebbezésében vitássá tette a magyar jog alkalmazandó voltát, az Alperes részéről a jogválasztási megállapodás egyoldalú felmondásaként értelmezhető. Ez azonban a Kúria álláspontja szerint a Róma I. rendelet alapján nem lehetséges.

5. Jogválasztás a Róma Rezsim alatt

A Róma I. Rendelet vonatkozó szabályát értelmező EU Bírósági döntés hiányában jelenleg a Rendelet történeti, illetve nyelvtani értelmezése adhat eligazítást a hallgatólagos jogválasztással kapcsolatban a „Róma rezsim” szerint.

A Róma I. Rendelet előfutárának számító, 1980. évben elfogadott Római Egyezmény szerint hallgatólagos jogválasztásnak „ésszerű bizonyossággal” kellett kitűnnie a „szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből”. [3]

A 2008, évi Róma I. Rendelet a hallgatólagos jogválasztással kapcsolatban úgy rendelkezik, hogy „annak a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie.”[4]  A jogirodalomban többen azon az állásponton vannak, hogy a hallgatólagos jogválasztás kapcsán a Rendelet az Egyezményhez képest szigorúbb szabályozást tartalmaz.[5]

Ami az „eset körülményei” kifejezést illeti, ez az Egyezményben és a Rendeletben is azonos, ugyanakkor kérdéses, hogy a szerződéskötés körülményein túl magában foglalja-e a felek magatartását is?

A Rendelet EU Bizottság által javasolt tervezete még külön hivatkozott a „felek magatartására”, mint olyan körülményre, melyet a jogválasztás körében figyelembe kell venni, de ez végül nem került bele a végleges szövegbe, mert a többségi álláspont szerint ez az „eset körülményei” kifejezésbe beleértendő.[6]

Az a kérdés azonban továbbra is fennáll, hogy a „felek magatartása” a szerződés tárgyalásával, megkötésével kapcsolatos magatartását jelenti, vagy lehet-e annyira kiterjesztően értelmezni ezt a fogalmat, hogy a feleknek a kialakult jogvitában tanúsított magatartását is figyelembe lehessen venni a jogvita alapját képező szerződésre irányadó jog meghatározása során?

6. A Kúria döntésének értékelése

A Kúria jelen cikkben elemzett ítélete e a fenti kérdést igenlően válaszolta meg,  és döntése a ráutaló magatartással kapcsolatos eddigi bírói gyakorlathoz képest elmozdulást jelent.

Az eddigi magyar bírói gyakorlat a szerződéskötés körében ráutaló magatartásként többnyire reálaktusokat értékelt, mint például a szolgáltatás igénybevétele, a teljesítés elfogadása, vagy a birtokbavétel, illetve perindítás.[7]  Ezt meghaladóan a hazai bírói gyakorlat alapján a hallgatás csak abban az esetben minősült ráutaló magatartásnak, amennyiben az kétséget kizáróan kifejezte a fél szerződés létrehozására irányuló akaratát.[8]

Jelen esetben kérdéses, hogy mennyiben beszélhetünk a szerződés létrehozására irányuló kétséget kizáró akaratról az Alperes részéről, egy olyan esetben, amikor a Felperesi kereset, mint „ajánlat” kötelező jellege is kétséges.

Az, hogy Felperes a keresetét a magyar jog alapján terjesztette elő, ugyanis nem feltétlenül minősül a magyar alkalmazandó jogra vonatkozó „felperesi ajánlatnak”, hiszen egy perben a Felperes a keresetét később egyoldalúan módosítani tudja. Azonban az ajánlat fogalmi eleme a kötelező jelleg.

Ugyanakkor az adott ügy körülményei fényében egyet lehet érteni a Kúria döntésével, hiszen a perek jelentős elhúzódását eredményezné, amennyiben a bíróság megengedné a fél számára, hogy az elsőfokú eljárásban tanúsított korábbi magatartásával szembe helyezkedve másodfokon teljesen új jogi érveléssel álljon elő.

Egy másik állam jogának alkalmazása ugyanis könnyen azt jelentheti, hogy az elsőfokú eljárásban lefolytatott bizonyítási eljárást meg kell ismételni, hiszen az új jogszabály alapján teljesen eltérő tények lehetnek relevánsak a jogvita eldöntése szempontjából.

A Kúria így valójában a római jogból ismert „venire contra factum proprium” elvét alkalmazta, mely alapján nem megengedett az olyan joggyakorlás, amely ütközik a jogosult korábbi magatartásával.

Jóllehet a Kúria döntése még a régi eljárásjogi szabályok alapján született, az ítéleten már érezni lehet a 2018. január 1. napján hatályba lépő új Polgári Perrendtartás „szelét”, mely a jogvita mielőbbi lezárása érdekében korlátozza a feleket abban, hogy az általuk előadott tényeket és jogi érvelést a per későbbi szakaszában módosítsák.