MENNYIBEN JOGVÁLASZTÁS A BÍRÓVÁLASZTÁS? – A KÚRIA DÖNTÖTT

2020 Szeptember 16

Az angol jog választásának minősül, ha a fél egy magyarországi projekt miatt először Londonban indít pert? Milyen súllyal esnek latba a felek eljárásjogi cselekményei a szerződésre irányadó jog választása körében? Cikkünkben a Kúria egyik közelmúltbeli döntését elemezzük, amelyben többek között a hallgatólagos jogválasztás kérdésével foglalkozott.

1. Tények

A Felperesek és az I.r. Alperes 2003-ban megállapodtak abban, hogy egy budapesti ingatlanfejlesztési projekt kivitelezésében együttműködnek, akként, hogy 50-50%-os arányban viselik a projekt költségeit és a nyereségből is ilyen arányban részesednek. A projekt 2008-ban lezárult és ekkor a Felperesek részére kb. 1 Millió USD kifizetésre került, ugyanakkor a Felek között elszámolási vita alakult ki.

A Felperesek és az Alperesek között 2012-ben Londonban egy megállapodás („Megállapodás”) jött létre, mely alapján az I.r Alperes vállalta 423.000 USD megfizetését (8. pont), továbbá azt, hogy bizonyos ingatlanokat a Felperesek által kijelölt társaságra fog átruházni (9. pont). Az I.r. Alperes fizetési kötelezettségeit a II.r Alperes garantálta.

Az Alperesek fizetési kötelezettségüket nem teljesítettek, ezért a Felperesek a Londoni Központi Kerületi Bíróságon keresetet terjesztettek elő. Az angol bíróság az Alpereseket 423.000 USD megfizetésére kötelezte, ugyanakkor megállapította, hogy a Megállapodás 9. pontjában vállalt kötelezettség (ingatlanok átruházása) megszegésével kapcsolatos, valamint a 10. pontban vállalt garancia alapján fennálló követelés elbírálására az angol bíróságoknak nincsen joghatóságuk.

2. Az elsőfokú eljárás

A fenti előzményeket követően a Felperesek Budapesten indítottak peres eljárást az Alperesek ellen, melyben kártérítés címén 1,5 Millió USD és kamatai megfizetésére kérték kötelezni az Alpereseket, mert utóbbiak nem teljesítették a Megállapodásban foglaltakat.

A felek között vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a perben milyen jog az alkalmazandó. Felperesek szerint a jogvita elbírálására a magyar jog irányadó és nincs jelentősége annak, hogy a Megállapodásnak a per tárgyát nem képező részét a londoni bíróság az angol jog alapján bírálta el.

Alperesek ezzel szemben arra hivatkoztak, hogy a jogvitára az angol jog alkalmazandó, mert egyrészt kifejezett jogválasztásnak minősül, hogy a felek elfogadták jogvitájuknak az angol bíróság előtti angol jog alapján történő elbírálását, másrészt az angol jog alkalmazását alapozza meg, hogy a felek semmilyen információval nem rendelkeztek a magyar jogról, ezért a magyar jog alkalmazása ellentétes lenne a szerződéses szándékukkal. Ezt meghaladóan Alperesek hivatkoztak arra, hogy a megállapodást Londonban írták alá és angol nyelven szövegezték meg.

Az elsőfokú bíróság alaptalannak tartotta az Alperesek azon állítását, hogy a felek a jogvita elbírálására az angol jogot választották, mert álláspontja szerint a jogválasztásnak előzetesnek és kifejezettnek kell lennie, utólagosan és hallgatólagosan nem lehet jogot választani. Abból tehát, hogy a felek a londoni bíróság előtti eljárásban nem tették vitássá az angol jog alkalmazását, nem következik, hogy a Megállapodás jelen perrel érintett részén alapuló jogvitájukra az angol jogot választották volna.

Az elsőfokú bíróság szerint a jogvitát a Róma I. Rendelet[1] 4. cikk (1) bekezdés c) pontja alapján – mely szerint az ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vonatkozó szerződés esetén az ingatlan fekvése szerinti ország joga az irányadó – a magyar jog alapján kell elbírálni, hiszen az Alperesek kötelezettsége Magyarországon található ingatlanok átruházására vonatkozott.

Az elsőfokú bíróság a jogvita érdemében akként döntött, hogy egyetemlegesen kötelezte az Alpereseket kb. 1,11 Millió Euró megfizetésére.

3. A másodfokú bíróság döntése

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az Alperesek fellebbezést nyújtottak be, így a másodfokú bíróság ismételten vizsgálta az alkalmazandó joggal kapcsolatos kérdéseket.

A másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság tévedett abban, hogy utólagosan és hallgatólagosan nem lehet jogot választani. A jogválasztásnak a nemzetközi magánjogban régóta elismert módja az ún. hallgatólagos jogválasztás, a Róma I Rendelet alkalmazásában pedig valamely jog hallgatólagos kikötése akkor állapítható meg, ha a feleknek ez a szándéka kellő bizonyossággal kitűnik a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből.

A másodfokú bíróság szerint ugyanakkor az Alperesek által hivatkozott körülmények alapján nem állapítható meg a Róma I Rendelet által megkívánt magasabb fokú bizonyossággal, hogy a felek közös akarata arra irányult, hogy a jogvitára az angol jog legyen alkalmazandó. Az a körülmény, hogy a felek a londoni bíróság előtt elfogadták az angol jog alkalmazását, nem minősül kifejezett jogválasztásnak, mert ebből nem következik az, hogy az angol jog lenne irányadó a Megállapodás 9 - 10. pontjain alapuló jogvita elbírásálára, melyet a londoni bíróság előtti peres eljárás nem érintett.

A másodfokú bíróság szerint önmagában még az eljáró fórum felek által történő megválasztása sem tekinthető hallgatólagos jogválasztásnak, a joghatósági kikötést csak a meghatározás egyik tényezőjeként kell figyelembe venni. Az a körülmény sem alapozza meg a felek hallgatólagos jogválasztását, hogy a Megállapodás Angliában jött létre és az sem állapítható meg, hogy az abban foglalt kifejezések („partnership” vagy „guarantee”) az angol jog szerinti minősítést kívánják, mert nincs arról szó, hogy ezek a jogintézmények csak az angol jogban lennének ismertek.

Végül, az a körülmény sem utal hallgatólagos jogválasztásra, hogy a felek a magyar jogról érdemi információval nem rendelkeztek.

A másodfokú bíróság szerint az elsőfokú bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a jogvita eldöntésére a magyar jog alkalmazandó a Róma I. Rendelet 4 cikk (1) bek. c) pontja alapján, mivel a Megállapodás ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vonatkozó szerződés. Mindezek alapján a másodfokú bíróság helybenhagyta az elsőfokú ítéletet.

4. A Kúria döntése

Alperesek a másodfokú döntés ellen felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő, melyben kifogásolták, hogy az eljárt bíróságok tévesen jutottak arra a következtetésre, hogy a jogvitára a magyar jog alkalmazandó.

A Kúria szerint az ügyben nem volt vitatott, hogy a felek között kifejezett írásbeli megállapodásban rögzített jogválasztásra nem került sor, így tehát a Kúria is azt vizsgálta, hogy történt-e hallgatólagos jogválasztás.

Bár a Kúria szerint hallgatólagos jogválasztásra utal, ha a felek kizárólagos joghatósággal ruházzák fel egy adott ország bíróságát, a jelen ügyben az a körülmény, hogy az angol bíróság a jogvita egy részét az angol anyagi jog szerint bírálta el, önmagában nem jelentheti a hallgatólagos jogválasztás megtörténtét. Ezt támasztja alá az a körülmény is, hogy az angol bíróság előtti ügyben az Alperesek kétségbe vonták az angol bíróság joghatóságát, vagyis az eljárás és az abban alkalmazott jog nem a felek megállapodásán alapult.

A Kúria szerint az Alperesek alaptalanul állították, hogy a Megállapodásban az olyan kifejezések használata, mint a „partnership” vagy a „guarantee” az angol jog szerinti minősítést kívánnak. Ennek ellentmond az, hogy a felek egyike sem gyakorló jogász, a hivatkozott kifejezések a mindennapi üzletkötés során is használt kifejezések és az Alperesek nem jelölték meg, hogy a kifejezésekhez a magyar jogi minősítésükhöz képest milyen kifejezetten csak az angol jogban fellelhető vagy teljesen más speciális tartalommal rendelkező jogintézmények kötődnek.

Tekintettel arra, hogy a körülmények alapján a Kúria szerint sem került sor hallgatólagos jogválasztásra, azt kellett vizsgálni az ügyben, hogy mi a jogválasztás hiányában alkalmazandó jog.

A Kúria nem értett egyet az első- és másodfokú bírósággal abban, hogy az alkalmazandó jogot a Róma I. Rendelet 4. cikk (1) bek. c) pontja alapján kell meghatározni, ugyanis az Alperesek a Megállapodásban nem konkrét ingatlanok tulajdonjogának átruházására vállaltak kötelezettséget.

A Kúria ehelyett a Róma I. Rendelet 4. cikk (2) bekezdésében szabályozott jellemző szolgáltatás elve alapján állapította meg a Megállapodásra alkalmazandó jogot.

A Kúria álláspontja szerint a Megállapodásban foglaltak teljesítésére az I.r. Alperesnek Magyarországon található ingatlanok szolgáltatásával kellett volna sort kerítenie, így ez a szolgáltatás minősül a Megállapodás jellemző szolgáltatásnak. Erre figyelemmel a Róma I. Rendelet 4. cikk (2) bekezdése alapján az alkalmazandó jog a fenti jellemző szolgáltatás teljesítésére kötelezett fél, tehát az Alperesek szokásos tartózkodási helye szerinti ország joga, vagyis a magyar jog.

A Kúria végül megjegyezte, hogy ugyanerre a következtetésre jutott volna akkor is, ha a Róma I. Rendelet 4. cikk (3) bekezdése alapján, a legszorosabb kapcsolat elve szerint kellett volna megállapítani az alkalmazandó jogot.

A Kúria szerint tehát az alsóbb fokú bíróságok végső soron helyesen jártak el, amikor az ügyet a magyar jog alapján bírálták el, így helybenhagyta a másodfokú ítéletet.

5. A Kúria döntésének értékelése

A bíróválasztás és a jogválasztás közötti összefüggés a nemzetközi magánjog egyik régi problémája.

Az angolszász jog praktikus szemlélete alapján szerződéses jogviszonyok esetén a jogválasztás és bíróság választás szorosan összefügg egymással. Egyrészt szerződéses jogviszonyokban önmagában az angol jog választása megalapozza az angol bíróságok joghatóságát, másrészről egy választottbírósági megállapodás mely alapján a vitarendezés helye Anglia, Clarke J bíró szavaival élve „erős jelzés a felek azon szándékára nézve, hogy az angol alkalmazandó jogot választották a szerződére.” [2] Az angolszász jogban ez utóbbi szemlélet érvényesül joghatósági kikötések esetén is.

Annak ellenére, hogy a római jogból származó „Qui elegit iudex, eligit ius” elv alapján a bíróválasztás egyben jogválasztásnak is minősül, manapság a kontinentális jogrendszerek a fenti elvet már nem érvényesítik következetesen.

Így jóllehet a Róma I. Rendelet megalkotásakor az Európai Bizottság a fenti római jogi elvet akként kívánta feleleveníteni, hogy joghatósági megállapodás megkötése esetén vélelem szóljon amellett, hogy a felek egyúttal a kikötött tagállami bíróság lex fori-ját választották,[3] végül a tagállamok közötti kompromisszum eredményeként a Rendelet 12 preambulumbekezdése szerint a bíróságnak csak azon joghatósági megállapodást kell a jogválasztás körében értékelni, mely valamely tagállam bíróságainak kizárólagos joghatóságát köti ki és azt is csak egy tényezőként kell figyelembe vennie az ügy többi körülménye között.[4]

Figyelemmel arra, hogy jelen ügyben a Felperesek és az Alperesek nem kötöttek kizárólagos joghatósági megállapodást, sőt, az Alperesek vitatták is az angol bíróságok joghatóságát, a Kúria a fentiek fényében helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a Londoni Központi Kerületi Bíróság előtti per nem minősülhetett az angol jog választásának.

Ami a hallgatólagos jogválasztást illeti, a Róma I. Rendelet szerint annak a kellő bizonyossággal kell megállapíthatónak lennie, emiatt helyes, hogy a Kúria az angol jog választását az ügy körülményei alapján nem tartotta megállapíthatónak.

Ezzel kapcsolatban megjegyzést érdemel, hogy a Kúria egy korábban általunk részletesen elemzett döntésében (LINK) álláspontunk szerint túlzott jelentőséget tulajdonított a felek eljárásjogi cselekményeinek a hallgatólagos jogválasztás körében. A jelen ügyben hozott, konzervatívabb megközelítésről tanúskodó döntés így álláspontunk szerint mindenképp üdvözlendő.

Szemben ugyanis egy kizárólagos joghatósági megállapodással, melyet a fél utólag egyoldalúan nem tud módosítani, a felek eljárásjogi nyilatkozataikat szabadon módosíthatják, mint ahogy azt jelen Alperesek is tették, mikor az angliai perben a londoni bíróság joghatóságát vitatták, majd a magyar perben az angol perre hivatkoztak az angol jog alkalmazása érdekében. Emiatt eljárásjogi cselekmények túlértékelése a jogválasztás körében nem helyes, és ezúttal a Kúria is ezt a felfogást követte.

Ami az ingatlan fekvése szerinti állam joga, illetve a jellemző szolgáltatás kapcsoló elve közötti elhatárolást illeti, abban, hogy a Kúria végül az utóbbi alkalmazása mellett döntött, feltehetően az is szerepet játszott, hogy a per tárgya közvetlenül nem ingatlan tulajdonjogát érintette, hanem kártérítés volt, mely joghatósági kontextusban a lex situs kapcsoló elv alkalmazása ellen szólt volna. Ugyanakkor a Kúria a Róma I. Rendelet 4. cikk (2) bekezdésének alkalmazásával érdemben azonos eredményre jutott és a jellemző szolgáltatás elve alapján helyesen a magyar jog alkalmazása mellett döntött.