17 Április 2023

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok területén aligha létezik olyan sikeres nemzetközi jogi szerződés, mint a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, New Yorkban 1958. június 10-én kelt Egyezmény („Egyezmény”). Az Egyezményhez csatlakozott államok száma közelíti a 170 országot, emellett az mintaként szolgált az UNCITRAL 1986. évi nemzetközi választottbíráskodásról szóló modelltörvényének („Modelltörvény”) kidolgozásakor, amelyet hazánk is kiindulási alapnak tekintett a választottbíráskodás közelmúltbeli átfogó szabályozásai során. Figyelemmel arra, hogy az Egyezmény idén ünnepli hazai hatálybalépésének 60. évfordulóját, érdemes áttekinteni az ahhoz kapcsolódó hazai bírói gyakorlatot, választ keresve arra a kérdésre, hogy az mennyiben követi az Egyezmény nemzetközi joggyakorlatában kialakult uralkodó trendeket. Az összehasonlításhoz többek között segítségül hívjuk a közelmúltban magyar fordításban megjelent ICCA Kézikönyvet az Egyezmény értelmezéséhez, amely azzal a céllal készült, hogy az Egyezmény sokszor csak idegen nyelven elérhető külföldi bírói gyakorlatát könnyebben hozzáférhetővé tegye az Egyezményt alkalmazó nemzeti bírák és természetesen valamennyi választottbíráskodással foglalkozó szakember számára.

1. Az Egyezmény a hazai jogrendben

1.1 Marginális szerep a rendszerváltásig, közvetett hatás a ’90-es évektől

Magyarország az Egyezményhez 1962. március 5. napján csatlakozott, és még ugyanabban az évben az Igazságügyi Minisztérium bizonyos végrehajtási kérdésekről egy végrehajtási rendeletet is kiadott.[1] Ugyanakkor a csatlakozás utáni három évtizedben a politikai és gazdasági berendezkedésre tekintettel az Egyezmény a rendszerváltásig csak mellékes szerepet játszhatott. Emellett pragmatikus indokai is voltak annak, hogy a rendszerváltás előtt az Egyezmény csak korlátozott szerephez juthatott a hazai gyakorlatban. A KGST-ben a nemzetközi választottbíráskodás jogát elsősorban a Moszkvai Egyezmény szabályozta,[2] mely a New York-i Egyezményhez képest kevesebb megtagadási okot ismert a választottbírósági határozat végrehajtásával szemben. Másrészt az Egyezmény hazai végrehajtási rendelete egy további megtagadási okot is bevezetett, mely alapján a hazai fél a végrehajtási szakaszban még a magyar jog speciális szabályaira is hivatkozhatott a külföldi választottbírósági ítélet hazai végrehajtásának ellehetetlenítése érdekében.[3] A fenti okokból az Egyezmény hazai alkalmazása igazi lendületet a rendszerváltás után kapott, amikor újra kinyíltak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok. Az Egyezmény mintaként szolgált az UNCITRAL Modelltörvény 1985. évi elfogadásakor is, és mivel utóbbit a hazai jogalkotó a választottbíráskodás két legutóbbi kodifikációja alkalmával 1994. és 2017. évben is kiindulási alapként tekintett, megállapítható, hogy az Egyezmény – közvetett módon – meghatározó befolyást gyakorolt és gyakorol mindmáig a választottbíráskodás hazai szabályozására.

1.2. A kereskedelmi fenntartás

Az Egyezmény I. Cikk (3) bekezdése alapján lehetőség van az Egyezményhez ún. viszonossági, illetve kereskedelmi fenntartással csatlakozni, melyekkel Magyarország is élt. A kereskedelmi jelleg fogalmának meghatározását az Egyezmény a nemzeti jognak engedi át, a nemzetközi gyakorlat azt mutatja, hogy e fogalmat a különböző nemzeti bíróságok a cél szerinti értelmezést alapul véve viszonylag tágan értelmezik.[4] A kereskedelmi fenntartás értelmezéséről több hazai ítélet is született. Egy osztrák választottbírósági ítélet elismerése ellen az adós azzal próbált védekezni, hogy az általa kötött bérleti és garanciavállalási szerződés a tulajdonosváltozás hiánya miatt nem kereskedelmi jellegű, a bíróság jogerős döntés leszögezte, hogy bár a régi Kereskedelmi törvény[5] már nem hatályos – így a kereskedelmi jogviszony fogalmát a tételes jog nem szabályozta –, ennek ellenére a régi Ptk.-nak a választottbírósági út lehetőségét kimondó 7.§ (2) bekezdése alapján a tulajdonosváltozás kérdése a kereskedelmi jelleg megítélése szempontjából irreleváns.[6] Egy svájci jog alapján kötött kereskedelmi ügynöki szerződésből fakadó jogvitában hozott választottbírósági határozat kapcsán az adós arra hivatkozott, hogy munkaviszonyban állt, azonban a bíróságok szerint – szemben a munkajogra jellemző alá-fölérendeltségi viszonnyal – a kereskedelmi ügynöki szerződést két önálló gazdasági szereplő kötötte egymással, akik közös gazdasági céljaik elérése érdekében, jutalékos rendszerben, önálló haszonszerzésre törekedtek, ami egyértelműen az Egyezmény hatálya alá tartozó kereskedelmi jogviszony.[7] Egy a Belga Királysággal hálózatfejlesztési kivitelezési szerződést kötő adós a végrehajtási eljárásban azon az alapon vitatta a jogviszony kereskedelmi jellegét, hogy a felek közötti szerződésre a közigazgatási jog az irányadó. Az eljáró bíróságok azonban leszögezték, hogy jóllehet a lakosság villamos energiával való ellátása kapcsolódik az állam közhatalmi funkciójához, de a felek jogviszonyában az állam nem közhatalmi jogosítványait gyakorolta, hanem sajátos piaci szereplőként mellérendelt félként szerződött.[8] Fentiek alapján megállapítható, hogy a kereskedelmi fenntartás hazai joggyakorlata összhangban van az irányadó nemzetközi trenddel.

2. A választottbírósági kikötés kikényszerítése

2.1. Alapelvek: vélelmezett érvényesség, autonómia

Az Egyezménynek a hazai jogi szakirodalomban kevésbé tárgyalt és az esetjogban is meglehetősen alul reprezentált része a II. Cikk, amely a választottbírósági megállapodásra vonatkozó alapvető szabályokat tartalmazza. Az Egyezmény II. Cikk (3) bekezdése alapján a jogirodalom domináns álláspontja szerint az Egyezmény vélelmezi a választottbírósági megállapodások érvényességét (presumtive validity).[9] A vélelmezett érvényesség kérdéséhez szorosan kapcsolódik a választottbírósági megállapodás főszerződéstől való függetlenségének, autonómiájának az elve (separability), aminek alapján a főszerződés érvénytelensége nem feltétlenül vonja maga után a választottbírósági megállapodás érvénytelenségét is. A fenti elvek eljárásjogi vetülete a Kompetenz-Komptenz elv, aminek alapján a választottbíráknak saját hatáskörükről maguk dönthetnek azzal, hogy a választottbírói hatáskör fennállásról való végső döntés majd az állami bíróság jogköre lesz. A hatásköri felülvizsgálat terjedelméről a nemzetközi gyakorlatban nincs egységes megközelítés. Amíg Franciaországban és Svájcban az ún, prima facie – sommás jellegű – vizsgálat érvényesül, és csak első látásra is nyilvánvalóan érvénytelen választottbírósági megállapodás esetén utasítják a feleket rendes bíróság elé, addig több jogrendszerre jellemző, hogy az állami bíróságok már ebben a szakaszban teljeskörű, de novo bizonyítást folytatnak le. A magyar bírói gyakorlat belföldi érvénytelenítési ügyekben hagyományosan a második megközelítést követi, de bizonyos területeken már túlment az optimális ponton, erodálva a Kompetenz-Kompetenz elv negatív oldalát, mely kérdéskörre az alábbiakban még részletesen kitérünk.

2.2. Választottbírósági megállapodás létrejötte és érvényessége

A választottbírósági megállapodás végrehajtása szempontjából elsődleges kérdés, hogy létrejött-e ilyen megállapodás, s ha igen, akkor az alaki szempontból érvényes-e. Az Egyezmény II. Cikk (1) bekezdése alapján választottbírósági megállapodást csak írásban lehet megkötni. Az írásbeli forma egyrészt az Egyezmény autonóm fogalma, így e kérdésben a nemzeti jog nem érvényesülhet, másrészt az uralkodó álláspont szerint egy ún. maximum szabály, amely nem zárja ki a kedvezőbb nemzeti jogi előírások érvényesülését. Manapság elkerülhetetlen a kérdés, hogy az elektronikus kommunikáció e téren mennyire alkalmazandó. Egy 2006. évi UNCITRAL ajánlás e tekintetben akként rendelkezik, hogy az Egyezménynek az írásbeliségre vonatkozó felsorolása nem zárt, a technika újabb vívmányai szintén megfelelőnek minősülhetnek.[10] Az Egyezmény észak-amerikai és nyugat-európai gyakorlatában az e-mail váltás már egyértelműen írásbelinek minősül, az igazi kérdés manapság inkább az újabb technikák (pl. click-wrap és a browse-wrap szerződések) megítélése kapcsán merül fel, amelyekkel kapcsolatban a jogtudomány hajlik az írásbeli minősítésre.

2.2.1. Választottbírósági kikötés ÁSZF-ben, hallgatólagos elfogadás kérdése

Az Egyezmény gyakorlatában a legtöbb kérdés a hivatkozással kötött választottbírósági megállapodások, ezeken belül két alapvető esetkör kapcsán jelentkezik. Egyrészt a felek az egyedi szerződésben az általános szerződési feltételekben (ÁSZF) szereplő választottbírósági kikötésre utalnak, amit a gyakorlat általában létrejöttnek tekint. Másrészt előfordul az is, hogy a felek csak általánosságban utalnak a szerződésükben az ÁSZF alkalmazására a választottbírósági megállapodásra pedig még utalás sem történik, mely  utóbbi  esetkör a megítélésében a gyakorlat már sokkal nagyobb szórást mutat.[11] A magyar bíróságok belföldi választottbírósági ügyekben kialakult azon gyakorlata, amely az általános szerződési feltételekben szereplő választottbírósági kikötést még B2B (buisness-to-buisness) relációkban is meglepetés klauzulának tekinti,[12] anakronisztikusnak tűnik, és a kereskedők közötti határon átnyúló jogvitákban való alkalmazása semmiképpen sem indokolt. A hallgatólagos elfogadás kérdése vetődött fel egy közelmúltbeli hazai ügyben, ahol egy osztrák és egy magyar cég között jött létre vállalkozási szerződés gázmotor javítására.[13] Az osztrák fél által alkalmazott ÁSZF az osztrák jog alkalmazását és egy ICC választottbírósági klauzulát tartalmazott, azonban nem lehetett bizonyítani, hogy a magyar fél ezt az utóbbi kikötést kifejezetten elfogadta, jóllehet a felek teljesítették a főszerződést. Az elsőfokú bíróság lex fori-ként a magyar jogot alkalmazva – kifejezett figyelemfelhívás hiányában[14] – a választottbírósági kikötést létre nem jöttnek tekintette. A másodfokon eljáró bíróság azonban a választottbírósági megállapodásra lex causae-ként az osztrák jogot alkalmazta, amely szerint ha a felek azonos iparágban tevékenykednek, vagy huzamosan együttműködnek, akkor nem kell külön felhívni a másik fél figyelmét a szokásostól eltérő szerződéses rendelkezésre, hanem elegendő, ha a másik fél tud e rendelkezés alkalmazásának szándékáról. Jóllehet a fenti döntés kifejezetten nem hivatkozik az Egyezményre, a másodfokú bíróság pro-arbitration megközelítése a nemzetközi választottbírósági megállapodás jogi megítélése kapcsán mindenképp példaértékű és a jövőben követendő az Egyezmény alkalmazásakor is.

2.2.2. A képviselet kérdése

A választottbírósági megállapodás létrejöttével kapcsolatos jellemző probléma, hogy az azt aláíró képviselő törvényes vagy ügyleti képviseleti jogát utólag kétségbe vonják. Az ügyleti képviselet kérdésköréből érdemes idézni egy hazai döntést, amelyben egy ciprusi cég magyar magánszemélynek egy magyar cég üzletrészének megvásárlására adott meghatalmazást, majd annak alapján a meghatalmazott öt évvel később egy svájci cégnek adta el ugyanezt az üzletrészt. A második üzletrész adásvételi szerződésében az Oroszországi Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Választottbíróság javára szóló választottbírósági kikötés szerepelt, amely alapján a svájci eladó választottbírósági eljárást is indított Moszkvában. Az orosz állami bíróság megállapította, hogy erre az eljárásra az orosz választottbíróság hatáskörrel rendelkezik. Ugyanakkor a ciprusi cég Magyarországon rendes bírósági pert indított a svájci vevő ellen annak megállapítására, hogy a második üzletrészre vonatkozó adásvételi szerződés érvénytelen, mivel álláspontja szerint a 2004. évi ciprusi meghatalmazás csak a vételre terjedt ki, az eladásra már nem, így a második szerződésben szereplő választottbírósági megállapodás is érvénytelen. Ebben az ügyben az első- és másodfokon eljáró bíróságok is azon az állásponton voltak, hogy a második adásvételt a meghatalmazott álképviselőként kötötte, és a meghatalmazó utólagos jóváhagyása hiányában sem a főszerződés, sem az abban foglalt választottbírósági megállapodás nem jött létre. Az Ítélőtábla döntésének érdekessége, hogy – „lényeges külföldi elem hiányában” – mind a 2004. évi meghatalmazásra, mind a 2009. évi üzletrész eladásra a lex fori-ként a magyar jogot alkalmazta. Ennek az álláspontnak a helyessége vitatható, egyrészt az ügy szembeötlő nemzetközi dimenziója miatt, másrészt azért, mert figyelmen kívül maradt a választottbírósági megállapodás főszerződéstől való elválaszthatóságának elve.[15]

2.2.3. Érvénytelenség, hatálytalanság, teljesíthetetlenség

Az Egyezmény II. Cikk (3) bekezdése alapján, ha a választottbírósági megállapodás érvénytelen, hatálytalan vagy nem teljesíthető, akkor az állami bíróság nem köteles a feleket választottbírósági útra utasítani. E kategóriákat az Egyezmény nem definiálja, azokat a választottbírósági megállapodásra irányadó jog tölti ki tartalommal. Bizonyos szerzők ugyanakkor felhívják a figyelmet, hogy ezeken csak a szerződési jogi nemzetközileg általánosan elismert – tágabb értelemben vett – érvénytelenségi kategóriái értendők, szemben az olyan idejétmúlt nemzeti szabályokkal, amelyek a nemzetközi választottbírósági megállapodásokat hátrányosan különböztetik meg.[16] A hazai gyakorlatban – belföldi választottbírósági kikötések kapcsán – sajnálatos módon kezd kialakulni egy olyan gyakorlat, amely a választottbírósági megállapodást kötő felek egyikének felszámolás alá kerülése esetén teljesíthetetlennek minősíti a választottbírósági megállapodást.[17] Ez a megközelítés éles kritikát kapott a hazai jogi szakirodalomban, különösen a gyors automatizmus miatt, amely alapján az adós tényleges vagyoni helyzetének eseti vizsgálatát mellőzve önmagában a felszámolás eljárás megindulását olyan körülménynek tekintik, ami betarthatatlanná teszi a választottbírósági megállapodást.[18] Megjegyezzük, hogy e körben a nemzetközi gyakorlat sem teljesen egységes: a német legfelsőbb bíróság egy döntése szerint a fél nehéz anyagi helyzete – az egyedi körülmények gondos vizsgálata fényében – a választottbírósági megállapodás teljesíthetetlenségét eredményezheti.[19] Egy angol és egy portugál felsőbírósági döntés ezzel szemben arra világít rá, hogy a fél nem hivatkozhat anyagi helyzete elnehezülésére a választottbírósági megállapodásból eredő kötelezettségei teljesítésével kapcsolatban.[20] Az Egyezményt átható pro-arbitration megközelítéssel legfeljebb az adós vagyoni helyzetének eseti, körültekintő in concreto vizsgálata egyeztethető össze, automatizmusok azonban semmiképp, így csak remélni lehet, hogy a hazai gyakorlatban az Egyezmény hatálya alá eső választottbírósági megállapodásokra nem kerül alkalmazásra.

2.3. Arbitrabilitás

A választottbírósági megállapodás érvényességétől eltérő probléma annak megengedhetősége, azaz annak kérdése, hogy az adott ügy választottbírósági útra tartozhat-e (objektív arbitrabilitás), illetve az, hogy az adott személy jogosult-e választottbírósági megállapodást kötni (szubjektív arbitrabilitás). Az Egyezmény II. Cikk (1) bekezdése az objektív arbitrabilitás követelményét említi, ennek hiánya a választottbírósági megállapodás kikényszeríthetetlenségét eredményezi. Az uralkodó álláspont szerint az Egyezmény II. Cikkének alkalmazásakor az objektív arbitrabilitást vizsgálni kell egyrészt az eljáró bíróság lex fori-ja, másrészt a választottbírósági megállapodásra irányadó jog, mint lex causae alapján is.[21] A hazai gyakorlatból e körben említést érdemel a már hivatkozott, ciprusi eladó és svájci vevő közötti üzletrész adásvételi szerződéssel kapcsolatos ügy, amelyben a svájci alperes választottbírósági kifogásával szemben a felperes objektív inarbitrabilitásra is hivatkozott a magyar bíróságok előtt, mivel álláspontja szerint a per tárgya a magyar cégnyilvántartást mint közhiteles nyilvántartást is érintette, így e vonatkozásában kizárt a választottbíróság eljárása. Ezzel kapcsolatban azonban az Ítélőtábla – megítélésünk szerint helyesen – mutatott rá, hogy az üzletrész adásvételi szerződés érvénytelenségének megállapítása a cégjegyzéket közvetlenül nem érinti, így az ügyben szereplő választottbírósági megállapodás – ha létrejött volna – nem ütközött volna az objektív inarbitrabilitás korlátjába.[22] Szintén cégjogi tárgyú egy másik hazai ügy, amelyben egy belga-magyar vegyes tulajdonú kft. társasági szerződésében szerepelt egy választottbírósági kikötés, egy belgiumi választottbírósági intézmény javára. A belga kisebbségi tag egyedi könyvvizsgálatot kezdeményezett, amit a taggyűlésen a többség nem támogatott, emiatt a tag cégbírósághoz fordult, kérve, hogy – a választottbírósági kikötésre tekintettel – az elsődlegesen állapítsa meg hatáskörének hiányát, másodlagosan pedig rendeljen el egyedi könyvvizsgálatot. A jogerős döntés leszögezte, hogy szemben a társasági jogi vitákkal, amelyek vonatkozásában választottbíráskodás köthető ki, a könyvvizsgálat elrendeléséhez kapcsolódó kisebbségvédelmi szabályozás olyan jogintézmény, amely csakis törvényességi felügyelet keretében érvényesülhet, ez nem minősül a felek magánautonómiájába tartozó társasági jogvitának, így azzal kapcsolatban a választottbírói út nem vehető igénybe.[23]

3. A választottbírósági határozat elismerése és végrehajtása

Az Egyezmény alapján külföldi választottbírósági határozatok elismerésére és végrehajtására irányuló eljárás jogalkalmazói nézőpontból két fázisból áll: a formális szakaszból, amely a kérelmező által teljesítendő követelmények alaki vizsgálatára irányul (IV. Cikk), és az érdemi szakaszból, amelyben már a konkrét megtagadási okokat vizsgálják (V. Cikk).

3.1. Formai követelmények vizsgálata

A formai vizsgálat során a bíróság a végrehajtást kérő által a végrehajtási tanúsítvány kibocsátása iránit kérelméhez csatolt dokumentumok alaki vizsgálatát végzi el. E dokumentumok a választottbírósági megállapodás és a választottbírósági határozat hiteles(ített) példányai és ezek hiteles fordításai. A nemzetközi gyakorlatban kisebbségben vannak azok az országok, amelyek az Egyezmény rendelkezéseinek mindenben megfelelő dokumentumok benyújtását kötelező eljárás előfeltételként értékelik. A nemzetközi választottbíráskodás szempontjából vezető államok a formai feltételeket inkább a bizonyítás, illetve bizonyítékok mérlegelése körében kezelik.[24] Ezzel szemben a hazai gyakorlatban a formai feltételek teljesítése eljárási előfeltétel, melyek meg nem felelősége esetén megismételt eljárást rendelnek el.[25] Ennek alapján a hazai gyakorlatban jellemző elutasítási ok a hitelesítések, az eredeti dokumentumok, illetve a hiteles fordítás hiánya.[26] A hazai gyakorlat alapján a választottbírósági megállapodás csatolásától akkor sem lehet eltekinteni, ha annak megléte a választottbírósági határozatból kitűnik, illetve akkor sem, ha annak létezését korábban maga az adós állította.[27] A túlzott formalizmust jól jellemzi egy közelmúltbéli ítélőtáblai döntés, amely szerint – a polgári eljárásokban irányadó elektronikus kapcsolattartás ellenére – a kérelmezőnek a választottbírósági határozatot és megállapodást nem csak elektronikus formában, hanem eredetben, „papír alapon” is csatolni kellett.[28]

3.2. A megtagadási okok vizsgálata

3.2.1. Alapelvek

Az Egyezmény V. Cikke sorolja fel azokat az okokat, amelyek alapján a választottbírósági határozat végrehajtása megtagadható. Alapelv az érdemi felülbírálat, az ún. révision au fond tilalma, mivel a végrehajtási eljárás nem keverendő össze egy rendes jogorvoslattal, valamint a megtagadási okok kimerítő szabályozása az Egyezményben, aminek alapján az adós nem hivatkozhat az V. Cikkben nem szereplő okra. Ami a megtagadási okok értelmezését illeti, itt mértékadó szűk értelmezés indokolt, mert kivételekről van szó.[29] Általánosságban elmondható, hogy a magyar bírói joggyakorlatban a fenti elvek többnyire érvényesülnek, így például a bíróságok kimondták az érdemi felülbírálat tilalmát, továbbá nem fogadták el megtagadási okként a követelés csökkenésére, illetve a harmadik személlyel szemben folyamatban lévő perre való adósi hivatkozásokat sem. [30]

3.2.2. Ügyleti képesség hiánya, érvénytelen választottbírósági megállapodás

Az Egyezmény V. Cikk (1) bek. a) pontja megtagadási okként szabályozza egyrészt a választottbírósági megállapodást kötő fél cselekvőképességének hiányát, másrészt azt az esetet, ha a választottbírósági határozatot érvénytelen választottbírósági megállapodás alapján hozták. Az ügyleti képesség hiányával kapcsolatban a hazai érvénytelenítési gyakorlatból két ügy érdemel említést. Az egyikben egy nagykövetség által kötött szerződés esetében állapította meg a bíróság, hogy az utóbbinak nem volt önálló jogi személyisége, így érvényes választottbírósági megállapodást sem köthetett.[31] A másikban egy társasház képviseletében a közös képviselő által aláírt választottbírósági megállapodást a közgyűlésnek jóvá kellett volna hagynia, ennek hiányában nem jött létre a választottbírósági szerződés.[32] Ami a választottbírósági megállapodás érvénytelenségét illeti, a hazai gyakorlatból említést érdemel egy döntés, amelyben az adós sikertelenül próbált a telexváltással létrejött angol jogválasztást tartalmazó hajóbérleti szerződésben lévő londoni választottbírósági kikötés érvénytelenségére hivatkozni, melyre a bíróság álláspontja szerint az angol jogot, mint lex causae-t kellett alkalmazni.[33] Ugyanígy sikertelen volt az adós védekezése az aláírt választottbírósági kikötésre egy másik ügyben, ahol az adós által aláírt eladási visszaigazolás tartalmazta a Hamburgi Tőzsdei Választottbíróság eljárásának kikötését.[34]

3.2.3. Értesítés hiánya, tisztességes eljáráshoz való jog sérelme

Az Egyezmény V. Cikk (1) bek. b) pontja két esetcsoportot ölel fel. Az első megtagadási ok, amikor az adóst nem értesítették szabályszerűen a választottbíró kijelöléséről, illetve a választottbírósági eljárásról. Egy idevágó hazai esetben arra hivatkozott az adós, hogy nem értesítették a választottbírósági eljárásról, de bizonyítható volt, hogy megkapta az eljárás iratait, csak ő „elutasítva” jelzéssel visszaküldte a választottbíróságnak, így alaptalanul hívta fel e megtagadási okot.[35] Egy másik ügyben a felek között franchise-szerződés egy pontja tartalmazta a választottbíróségi megállapodást, majd az ez utáni pont a felek közötti kommunikáció szabályait. Az adós arra hivatkozott, hogy a választottbírósági eljárás iratainak kézbesítése azért nem volt szabályos, mert a recepción lévő személynek nem volt meghatalmazása az iratok átvételére. Az ítélőtába döntése szerint azonban ez irreleváns volt, mert a felek közötti kommunikációt szabályozó szerződéses pontjának megfelelt a kézbesítés.[36] Az V. Cikk (1) bek. b) pontjának második esetköre, amikor a választottbírósági eljárásban sérül a tisztességes eljáráshoz való jog (due process) és a fél emiatt nem tudja az ügyét előterjeszteni. A nemzetközi gyakorlat ezt az esetkört általában szűken értelmezi.[37] A hazai gyakorlat alapján sikertelen volt az ügy előterjesztéséhez való jog sérelmére történő hivatkozás, amikor az adós tényleges részt vett a választottbírósági eljárásban, beadványokat nyújtott be, és a tárgyalásokon jogi képviselője jelen van.[38] Szintén alaptalan e körben önmagában a nyelvi korlátokra való hivatkozás, így az anyanyelven való értesítés hiánya vagy a választottbírósági határozat magyar nyelvű megküldésének elmaradása az adós részére, miként az is, ha a kézbesítések gyorspostai szolgáltatók igénybevételével valósultak meg, és a választottbírósági ítélet nem teljeskörűen tartalmazta a kézbesítési címeket[39].

3.2.4. Túlterjeszkedés a hatáskörön

Az Egyezmény V. Cikk (1) bek. e) pontja a nemzetközi gyakorlatban két esetkört ölel fel: i) amikor a választottbírósági határozat olyan vitás kérdésekről rendelkezik, amelyek nem képezték a választottbírósági megállapodás tárgyát, ii) amikor a választottbírósági határozat túlterjeszkedik a kereseti kérelem korlátain (ultra petita). Az első esetkör vizsgálata során kiemelt jelentősége van a választottbírósági megállapodás értelmezésének, a nemzetközi gyakorlatra itt is jellemző a pro-arbitration megközelítés, ami alapján az állami bíróságok a választottbírósági megállapodások hatályát tágan értelmezik.[40] A hazai gyakorlatból figyelmet érdemel egy érvénytelenítési ügyben hozott döntés, amely szerint a választottbírósági kikötés hatálya az önálló kereskedelmi ügynöki szerződés megszűnése után felmerülő jogvitára is kiterjed, tekintet nélkül arra, hogy az ügynök az igényét az ágazati jogszabályra hivatkozással terjeszti elő, mivel az utóbbi a szerződéses jogviszony részévé válik.[41] Egy másik belföldi ügyben szintén helyesen utasították választottbírósági útra a felperest, amikor az egy adásvételi szerződésben lévő választottbírósági kikötés ellenére a rendes bíróság előtt terjesztett elő elsődlegesen dolog kiadására, ennek hiányában kártérítésre, másodlagosan nem vagyoni kártérítésre irányuló keresetet.[42] A fentiekhez hasonlóan rendelkezett egy döntés, amely szerint a vitás ügy fogalma nem szűkíthető le egy szerződésre, ha az abból fakadó szerződésszegés következményeit a felek további írásbeli szerződésekkel kívánják elhárítani.[43]

3.2.5. Eljárási szabálytalanságok

Az Egyezmény V. Cikk (1) bek. d) pontját az adós akkor hívhatja fel, ha egyrészt a választottbíró tanács összetétele, másrészt a lefolytatott választottbírósági eljárás nem felelt meg a felek megállapodásának, illetve a választottbíráskodás helye szerinti állam jogának. Az idevágó hazai érvénytelenítési gyakorlatból említést érdemel egy döntés, ahol az érvénytelenítést kérő fél a választottbírósági eljárás során úgy nyilatkozott, hogy nincs kifogása a tanács összetétele ellen, emiatt az érvénytelenítési perben ezen okra már nem hivatkozhatott sikerrel.[44] Ami az V. Cikk (1) bek. d) pontja szerinti egyéb eljárási szabálytalanságokat illeti, e megtagadási ok egyértelműen azon súlyos eljárási szabálysértésekre vonatkozik, amelyek az ügy érdemi elbírálására kihatással voltak[45] Az eljárási szabálysértések körében az adósok gyakran hivatkoznak arra, hogy az eljárás általában nem felelt meg az adott ország polgári perrendtartásában lévő törvényi szabályoknak, ez a kifogás általában sikertelen.[46] Megjegyzést érdemel, hogy ezzel párhuzamos hazai gyakorlat alakult ki az érvénytelenítési perek kapcsán, ahol egy eseti döntés kifejezetten kimondta, hogy a magyar Pp. nem háttérjoga a választottbírósági eljárásnak, kivéve, ha a felek kifejezetten így állapodnak meg.[47]

3.2.6. Nem kötelező, érvénytelenített, felfüggesztett határozat

Az Egyezmény V. Cikk (1) bek. e) pontja alatti megtagadási ok olyan esetben hívható fel, ha a választottbírósági határozat i) még nem vált kötelezővé, illetve ii) érvénytelenítették, vagy végrehajtásában felfüggesztették azon országban, ahol, vagy amely állam joga szerint meghozatalra került. Egy közelmúltbeli hazai döntés – amelynek alapjául szolgáló ügyben az adós a választottbírósági határozat részére való kézbesítésének hiányára hivatkozott – rögzíti, hogy a választottbírósági határozat a felekre nézve „kötelező”, ha azzal szemben már nem áll rendelkezésre olyan jogorvoslat, amely a határozat végrehajtására nézve halasztó hatályú, vagy ha a határozatot a választottbíróság előzetesen végrehajthatóvá nyilvánítja. E kérdésektől független, hogy az adósnak kézbesítették-e vagy sem, ami a teljesítési határidő szempontjából releváns.[48] Említést érdemel még egy kúriai döntés, amelynek alapján az, hogy a választottbírósági ítélet ellen az ítélethozatal államában érvénytelenítési pert indítottak – felfüggesztés hiányában – önmagában nem indokolja a határozat elismerésének és végrehajtásának megtagadását,[49] illetve egy ítélőtáblai határozat, amely a határozathozatal államában való felfüggesztésre tekintettel megtagadta a külföldi választottbírósági határozat elismerését és végrehajtását[50]

3.2.7. Inarbitrabilitás és közrendbe ütközés

Az Egyezmény V. Cikk (2) bekezdése sorolja fel azt a két okot, amelyet a bíróság nem csak az adós hivatkozása alapján, hanem hivatalból is figyelembe vehet az elismerés, illetve végrehajtás megtagadása körében: az arbitrabilitás hiányát, illetve a közrend sérelmét. Az arbitrabilitás hiánya miatt ritkán kerül sor a választottbírósági határozat végrehajtásának megtagadására a nemzetközi gyakorlatban, idevágó hazai ügy pedig nem ismert. Ami a közrend sérelmét illeti, az Egyezmény V. Cikk (2) bekezdésének alkalmazásában a végrehajtás országa szerinti közrend sérelme vezethet a végrehajtás megtagadásához. A külföldi joggyakorlat különbséget tesz az anyagi jogi és eljárásjogi jellegű közrendi szabályok sérelme, illetve a tágabb esetkört felölelő nemzeti közrend és a szűkebb értelmű nemzetközi közrend sérelme között. A hazai gyakorlatban még nem beszélhetünk arról, hogy a közrend differenciálódása véglegesen kialakult volna, de ennek csírái már megjelentek. Így például tisztán belföldi tényállás esetén a bíróság eltúlzott ügyvédi munkadíj miatt érvénytelenítette a választottbírósági ítéletet, mely döntés komoly jogtudományi kritikában részesült.[51] Néhány évvel később nemzetközi kontextusban az Egyezményt alkalmazó bíróság már arra az álláspontra helyezkedett, hogy a magas ügyvédi munkadíj önmagában nem indokolta a választottbírósági határozat végrehajtásának megtagadását.[52] Az eljárási közrend sérelmével kapcsolatban pedig említést érdemel két újabb ítélőtáblai döntés az Egyezmény hazai gyakorlatából. Az egyik esetben a másodfokú bíróság az adós kézbesítési szabálytalanságokra való hivatkozását kizárólag az Egyezmény V. Cikk (1) bek. b) pontja körében az eljárási szabálysértések körében vizsgálta, mivel álláspontja szerint a közrendi záradék alkalmazására csak kivételesen, a társadalmi-gazdasági rend sérelme esetén lehetne hivatkozni.[53] A másik ügyben pedig – ahol az adós a választottbírósági határozat kézbesítésének elmaradására és ezáltal jogorvoslati lehetőségeinek elvesztésére hivatkozott –, a bíróság analógiával a Brüsszel Ia Rendelet közrenddel kapcsolatos hazai joggyakorlatára utalt, kiemelve, hogy a kézbesítés elmaradása önmagában nem szünteti meg az adós jogorvoslati lehetőségeit.[54] Az idézett döntések alapján megállapítható, hogy a magyar gyakorlatban is elindult bizonyos különbségtétel a belföldi és nemzetközi közrend között, ami mindenképpen üdvözlendő.

4. Összefoglalás

Az Egyezmény nemzetközi és hazai joggyakorlatának összevetése alapján az alábbi következtetések vonhatók le. A kereskedelmi fenntartás szűk értelmezése kapcsán a magyar joggyakorlat lényegében konform az Egyezmény uralkodó nemzetközi gyakorlatával. A választottbírósági megállapodás elismerése és végrehajtása vegyes képet mutat. A belföldi érvénytelenítési perekben kialakult gyakorlat – meglepetés klauzula, illetve felszámolási helyzetben lévő felek esetén automatikusan betarthatatlannak minősített kikötés – lényegesen csökkenti a választottbírósági kikötések hatékonyságát. E joggyakorlatot semmiképpen sem lenne helyes alkalmazni az Egyezmény hatálya alá tartozó nemzetközi ügyekben, mert divergál a vezető nemzetközi fősodortól. Ugyanakkor a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog kérdésével kapcsolatban idézett döntések, amelyek a lex fori-tól elszakadva külföldi jog, mint lex causae alapján fenntartották a választottbírósági kikötést, illetve az objektív arbitrabilitás szűk felfogása, ami a cégjegyzéket közvetlenül nem érintő pereknél elvi síkon megengedte a választottbíráskodást, konvergál a domináns nemzetközi trendhez.  A választottbírósági határozatok elismerése és végrehajtása kapcsán szintén vegyes a kép. Egyrészt a hazai joggyakorlatban túlzott formalizmus figyelhető meg az Egyezmény IV. Cikke vonatkozásában a kérelmező által teljesítendő alaki követelmények (hiteles dokumentumok, fordítások) teljesítése kapcsán, ami szintén divergáló tendenciát mutat a vezető nemzetközi irányhoz képest. Ugyanakkor az V. Cikk szerinti megtagadási okok hazai gyakorlata kapcsán konvergencia, sőt konformitás figyelhető meg a domináns pro-arbitration szemlélettel. A jelen sorok írója reményét fejezi ki, hogy az Egyezmény hazai joggyakorlata a következő évtizedekben a végrehajtás-barát megközelítés jegyében fog tovább fejlődni. E kívánatos célhoz kívánt hozzájárulni e tanulmány is.