17 December 2021

A választottbírósági megállapodásra irányadó jog alapvetően befolyásolja a választottbíráskodás hatékonyságát az egész eljárás alatt: az ügy megindulásától kezdve, párhuzamos perek megindításán keresztül az ítélet érvénytelenítése, illetve annak végrehajtása során is. Melyek a főbb nemzetközi irányok az alkalmazandó jog azonosítása kapcsán és hogyan illeszkedik ezekbe a trendekbe az új nemzetközi magánjogi kódexben választott megoldás? A tanulmány keretében erre a kérdésre keressük a választ.

1. Bevezetés

Az alkalmazandó jog kérdése nemzetközi választottbíráskodásban legalább négy főbb területen merül fel: a választottbírósági megállapodásra, a választottbírósági eljárásra, a jogvita érdemére irányadó jog kapcsán, továbbá azon kérdés megítélésekor, hogy az említett irányadó jogok milyen kollíziós szabályok szerint kerüljenek meghatározásra. A választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog kérdése végigvonul az egész eljáráson, vizsgálni kell az ügy megindulásánál, esetleges párhuzamos perindítás esetén, majd az ítélet érvénytelenítése és végrehajtása során is. Míg a jogvita érdemére alkalmazandó jog kapcsán a választottbírák és a nemzeti bíróság eltérő álláspontja viszonylag ritkán jár a választottbírósági ítélet hatályon kívül helyezésével, illetve a végrehajtás megtagadásával az érdemi felülbírálat – a „révision au fond”– tilalma miatt[1], addig a választottírósági megállapodásra irányadó jog vonatkozásában fennálló hasonló nézeteltérés könnyen a választottbírói ítélet hatályon kívül helyezésével, vagy végrehajthatatlanságával járhat, mely esetben a választottbírósági megállapodás célja meghiúsultnak tekinthető. A téma fontossága mellett aktualitását az adja, hogy a magyar jogalkotó az új nemzetközi magánjogi kódexben 2018. január 1. napjától szabályozza a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog kérdését. A jelen cikkben egyrészről összefoglaljuk a választottbírósági megállapodásra irányadó jog kapcsán a nemzetközi választottbíráskodásban jelenleg érvényesülő főbb irányzatokat, másrészről röviden bemutatjuk és értékeljük a magyar jogalkotó által a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvényben („Nmjtv.”) választott hazai megoldást.[2]

2. Problémafelvetés

A választottbírósági megállapodásra irányadó jog meghatározása biztosan jóval komplexebb feladat, mint meghatároznia (fő)szerződésre alkalmazandó jogot – hangzik a találó megállapítás[3], mely csak első hallásra tűnik túlzónak. A feladat komplexitását egyrészről az okozza, hogy a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog kérdése az eljárás több szakaszában felmerülhet, mind a jogvitát tárgyaló választottbíróság(ok), mind a választottbírósági folyamattal érintett különböző országok bíróságai előtt, mely fórumok általában eltérő megközelítéssel oldják fel a problémát. Másrészről nehezíti az alkalmazandó jog meghatározását a vonatkozó nemzetközi szabályozás töredezettsége, továbbá a nemzeti szintű szabályozás gyakori hiánya is, végül az, hogy az alkalmazandó jog terjedelme sem mindig egyértelmű.

2.1. Irányadó jog vagy jogok?

Az alkalmazandó jog kérdése alapvetően amiatt komplex, mert a választottbírósági megállapodásra irányadó jog kérdése az eljárás több szakaszában is felmerülhet.

Felmerülhet a kérdés egyrészről a választottbíróság előtt, mely a Kompetenz-Kompetenz tétel alapján saját maga jogosult vizsgálni hatáskörét i) akár hivatalból az eljárás megindulásakor, vagy az eljárás alatt később, ii) akár az alperes kifogására tekintettel.

Másrészről azállami bíróságoknak is ugyanezen kérdésben kell dönteniük több esetben is, így például i) a választottbírósági eljárás előtt, vagy az eljárás alatt az egyik fél által megkezdett pereskedés, vagy ii) a választottbírósági ítélettel elégedetlen fél által az ítélet hatályon kívül helyezése iránt kezdeményezett peres eljárás; illetve iii) a választottbírósági ítélet elismerése és végrehajtása során, hogy csak a legtipikusabb helyzeteket említsük.

A választottbírók számára egyszerre könnyű és nehéz feladat az alkalmazandó jog megtalálása. Egyrészről könnyű, mert egy nemzetközi választottbíróságnak nincs lex fori-ja[4] így ebben a kérdésben nem kötik őt a fórum kollíziós normái, ezáltal széleskörű szabadságot élvez a választottbírósági megállapodásra irányadó jog meghatározásában. Ugyanakkor pont ez a nagyfokú szabadság okoz egyfajta nehézséget is, hiszen a választottbíróknak a potenciálisan irányadó, egymással versengő jogok közötti választásnál szem előtt kell tartaniuk azon kötelezettségüket, hogy végrehajtható választottbírósági ítéletet hozzanak[5]. Ez pedig egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen a választottbírósági megállapodást az érintett állami bíróságok – így például az ítélet hatályon kívül helyezéséről, végrehajthatóvá nyilvánításáról döntő fórumok –a lex fori kollíziós szabályai által kijelölt jog alapján fogják vizsgálni, emiatt könnyen eltérő eredményre juthatnak a választottbírósági megállapodás érvényessége kérdésében, mint a választottbírók.

Fentiek alapján egyértelmű, hogy a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog meghatározása alapvetően attól függ, hogy ki és mikor hoz ebben a kérdésben döntést, emiatt jóllehet az idealista nézőpont szerint nem szabadna az egyes eljárási szakaszokban különböző jogot alkalmazni a választottbírsági megállapodásra, mert ez aláássa a nemzetközi választottbíráskodás hatékonyságát,[6] a realista megközelítés szerint helyesebb a választottbírósági megállapodásra „irányadó jog” helyett inkább „irányadó jogok”-ról beszélni.[7]

2.2. A szabályozás jellemzői

Az irányadó jog kérdésében való döntést nem segíti, hogy a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog nemzetközi egyezményekben való szabályozása korántsem mondható teljeskörűnek. Ehelyett inkább bizonyos eljárásrészek vonatkozásában beszélhetünk normatív szabályozásról, melynek címzettjei a rendes bíróságok, s melyek értelmezésével kapcsolatban sincs konszenzus.

A New York-i Egyezmény[8] szabályozási tárgya külföldi választottbírósági határozatok elismerése és végrehajtása, a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog problémája annak V. cikkében merül fel, mely a külföldi választottbírósági ítélet elismerésének és végrehajtásának megtagadási okait sorolja fel. A New York-i Egyezmény V. cikk 1. a) pontja szerint a külföldi határozat elismerésének egyik megtagadási oka az a körülmény, amennyiben a választottbírósági megállapodás a felek által kikötött jog alapján, ennek hiányában azon állam joga szerint, ahol a választottbírói határozatot hozták, érvénytelen. Jóllehet a fenti szabály a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jogról rendelkezik, azonban látható, hogy ezen szabály értelemszerűen azon nemzeti bíróság eljárásában alkalmazandó, mely előtt a nyertes fél a választottbírósági ítéletet végre kívánja hajtatni. A norma címzettjei tehát alapvetően nem a választottbírók, hanem a „rendes bírók”, továbbá alapvetően a választottbírói ítéletről és nem a választottbírósági megállapodásról rendelkezik. Ez utóbbit ugyanis a New York-i Egyezmény II. cikke szabályozza, mely azonban hallgat a választottbírsági megállapodásra alkalmazandó jogról.

A New York-i Egyezmény II. és V. cikke közötti kapcsolat kérdésében a szakirodalom megosztott: egyesek szerint a választottbírósági megállapodásokat szabályozó II. cikk hallgatása nem véletlen, így az V. cikkben lévő alkalmazandó jogra vonatkozó kollíziós szabályok szigorúan az ítélet elismerése, illetve végrehajtása során alkalmazandók és a választottbírósági megállapodást a nemzeti jog szabályai alapján kell megítélni.[9] Mások szerint azonban az Egyezmény rendszertani és cél szerinti értelmezéséből levezethető, hogy az V. cikkben lévő szabályok a II. cikkbe importhálhatók és a választottbírósági megállapodásra is vonatkoznak, ellenkező esetben az eljárás különböző szakaszaiban eltérő jog alapán kellene megítélni a választottbírósági megállapodás érvényességét.[10]

Az UNCITRAL Mintatörvénynek[11] a választottbírósági ítélet hatályon kívül helyezéséről rendelkező 34. Cikkében jelenik meg választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog kérdése. A Mintatörvény vonatkozó szabálya[12] a New York-i Egyezménnyel szó szerint megegyező szabályozást tartalmaz, így szintén a fenti értelmezési kérdéseket veti fel.

Az Európai Egyezmény[13] a választottbírósági ítélet megtagadási okai között szintén a New York-i Egyezménnyel azonos rendelkezést tartalmaz.[14] Az Európai Egyezmény ezen felül a rendes bíróságok hatáskörét szabályozó VI. Cikkben kifejezetten szabályozza a választottbírósági megállapodás létének, illetve érvényességének elbírálása esetén alkalmazandó jogot, mely a) elsődlegesen a felek által kikötött jog, b) ennek hiányában annak az országnak a joga szerinti jog, amelyben a választottbírói határozatot meg kell hozni, c) fentiek hiányában pedig az eljáró bíróság lex fori-ja által meghatározott jog. Kétségtelen, hogy ezen jogszabály alkalmazására elsősorban a bíróságok előtt folyó ügyekben kerül sor.

Fentiek alapján látható, hogy a fontosabb nemzetközi egyezmények még a bírósági eljárásban sem szabályozzák teljeskörűen a választottírósági megállapodásra alkalmazandó jog kérdését, a választottbírák számára is legfeljebb orientációt adhatnak.

Ami a nemzeti szabályozást illeti, jelen cikk keretében terjedelmi okokból nincs lehetőség az egyes országok szabályozását bemutatni, azonban általánosságban elmondható, hogy az államok többségére nem jellemző a választottbírósági megállapodásra irányadó jog kifejezett szabályozása, sem a választottbírósági törvények (lex arbitri), sem a nemzeti magánjogi kódexek szintjén.[15]

2.3. Az irányadó jog terjedelme

További probléma a választottbírósági megállapodásra irányadó joggal kapcsolatban, hogy e jog terjedelmét tekintve sincs konszenzus, így például abban a kérdésben, hogy az irányadó jog milyen tárgykörökre terjed ki és melyek azok a kérdések, melyeket már más jog rendez, A választottbírósági megállapodásra irányadó jog potenciális terjedelme kapcsán – a teljesség igénye nélkül – az alábbi tárgykörök jöhetnek szóba: i) a választottbírósági megállapodás anyagi érvényessége, ii) a választottbírósági megállapodás alaki érvényessége, iii) szubjektív arbitrábilitás, iv) objektív arbitrábilitás, v) a szerződést kötő felek képviseleti joga választottbírósági megállapodás megkötésére, vi) a szerződést kötő felek személyének azonosítása, kiterjesztése; vii) a választottbírósági megállapodás értelmezése, stb.

Míg abban a kérdésben széleskörű a konszenzus, hogy a választottbírósági megállapodásra irányadó jog alapján kell elbírálni az alaki, illetve anyagi érvényességet, és ezen jog irányadó annak értelmezésére is, addig a szubjektív arbitrábilitás, a felek képviseleti joga, illetve személyének azonosítása során már felmerül, hogy ezen kérdések egyéb jog, így például a felek személyes joga alapján kerüljenek elbírálásra.

3. A főbb irányzatok bemutatása

A fentiek alapján nem véletlen, hogy a nemzetközi választottbíráskodás szakirodalma bővelkedik a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog meghatározására vonatkozó különböző elméletekben, irányzatokban.

3.1. Kiindulási pont - a felek által választott jog

Minden irányzat közös kiindulópontja a felek magánautonómiájának elismerése, mely alapján a választottbírósági megállapodásra elsődlegesen a felek által választott jog az irányadó. Az, hogy a felek a választottbírósági megállapodásra a főszerződéstől eltérő jogot választhatnak logikus és szükségszerű következménye a „separability” doktrínának, avagy a választottbírósági megállapodás autonómiájának, mely a modern választottbíráskodás egyik axiómájának tekinthető. A felek privátautonómiáját előtérbe helyező nézet a fentebb már idézett nemzetközi jogforrásokban normatív kifejeződésre is jut, csakúgy, mint a nemzeti szabályozásokban. Szépséghibája azonban az, hogy a gyakorlatban szinte elvétve fordul elő, hogy a felek a választottbírósági megállapodásukra jogot válasszanak.

Hogy ez mennyire ritka, azt jól jelzi az, hogy még az intézményi választottbíráskodás területén - ahol a nemzetközi választottbírósági intézmények rendre közzéteszik az általuk javasolt választottbírósági modellklauzulákat - is kivételesnek számít, hogy ezekben a mintaszerződésekben a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog kifejezett rendezésre kerüljön.[16] Emiatt a gyakorlatban szükség van arra, hogy a döntéshozó valamilyen másik módszerrel határozza meg a választottbírósági megállapodásra irányadó jogot.

A gyakorlatban kialakult irányokat - nemzetközi magánjogi megközelítésből - az alábbi három főbb irányzat mentén csoportosítjuk:

1. a kollíziós jogi irányzat;
2. az érvényesítő irányzat;
3. a francia „harmadik” út.

Az alábbiakban ezeket az irányzatokat mutatjuk be részletesen.

3.2.A kollíziós jogiirányzat

A kollíziós irányzat szerint a választottbírói tanács a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jogot az előtte fekvő ügyhöz kapcsolódó egy vagy több jogrendszer kollíziós szabályai alapján választja ki. A rendes bírói jogalkalmazástól ez annyiban tér el, hogy míg az állami bírót kötik a lex fori kollíziós szabályai, addig a választottbírák egy ennél jóval hosszabb „étlapról” válogathatnak. Ez az étlap azonban annyira összetett, hogy a felek által választott jogon, mint elsődlegesen irányadó jogon túlmenően akár 14 (tizennégy) kapcsoló elvet is tartalmazhat[17], mely még egy igazi gourmet számára is zavarba ejtő lehet.

A gyakorlat azonban a fenti, tucatnál is több megközelítésből alapvetően az alábbiakat használja a) a választottbírósági megállapodásra a főszerződésre választott jog alkalmazását hirdető teóriát (lex contractus), b) vagy a választottbírósági eljárás székhelye szerint ország jogának alkalmazását valló felfogást (lex loci arbitri), c) illetve azt a jogot, mely a választottbírósági megállapodással a legszorosabb kapcsolatban van. A továbbiakban ezen irányzatokat elemezzük részletesen.

3.2.1.A főszerződésre választott jog (lex contractus)

A lex contractus alkalmazását hirdető nézet egyik jeles képviselője szerint „speciális körülmények kivételével általában a szerződésre irányadó jog alkalmazandó választottbíróság megállapodásra is”[18].Ez az irányzat alapvetően a választottbírósági megállapodás anyagi jogi jellegét hangsúlyozó elmélettel rokonítható, így tekinthető ezen felfogás kollíziós jogi kivetülésének is. Gyakorlati szempontból ez az elmélet abból a praktikus megfontolásból ered, hogy a választottbírósági megállapodás általában a főszerződés részét képezi, így logikus ugyanannak a jognak alávetni, melyet a felek főszerződésre választottak. Főszabályként az Nmjtv. is ezt a megoldást alkalmazza, melyet részletesebben a 3. részben elemzünk.

E nézet a joggyakorlatban is kifejeződik, így például az angol Fellebbviteli Bíróság Svenska ügyben hozott döntése tömören fejezi ki a felfogást: „kivételes körülmények hiányában a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog ugyanaz a jog, mely arra a szerződére irányadó, ami azt tartalmazza”[19].

E felfogás kritikájaként leggyakrabban azt az érvet szokás felhozni, hogy az éppen a választottbíráskodás egyik alapkövét, a „separability” vagy „autonómia” doktrínáját szorítja háttérbe.[20] Ha ugyanis elvi kiindulópontként elfogadjuk, hogy a választottbírósági megállapodás független a főszerződéstől, akkor miért kellene rá mégis a főszerződésre irányadó jogot alkalmazni? Ugyanakkor kétségkívül megalapozott ellenérv, hogy a főszerződéstől való függetlenséget nem lehet annyira szélsőségesen értelmezni, hogy a választottbírósági megállapodás és a főszerződés totálisan független lenne egymástól, hiszen általában a főszerződés elfogadása – további feltételek nélkül– maga után vonja a választottbírósági megállapodás elfogadását is[21].

További kritika a lex contractus jogát hirdető felfogással szemben, hogy a főszerződés joga értelemszerűen csak más szerződésbe beágyazott választottbírósági klauzula esetén (clausula compromissoria) értelmezhető, azonban önálló választottbírósági megállapodás esetén (compromissum) nyilvánvalóan nem, így ezen felfogás eleve nem lehet egyetemes, minden típusú választottbírósági megállapodásra alkalmazható.[22]

3.2.2. A választottbíráskodás helye szerinti jog (lex loci arbitri)

A felek jogválasztása hiányában további lehetőség a választottbíráskodás helye szerinti jog (lex loci arbitri) alkalmazása a választottbírósági megállapodásra. Amennyiben a lex contractus alkalmazását a választottbírósági megállapodást anyagi jogi jogintézményként felfogó nézet kollíziós jogi kivetüléseként értelmeztük, úgy kézenfekvő a párhuzam, hogy a lex loci arbitri alkalmazása mellett lándzsát törő felfogás a választottbírósági megállapodás processzuális felfogásával rokonítható.

E nézet igen erősen megalapozott a New York-i Egyezmény és az Európa Egyezmény alapján, valamint a Mintatörvény tükrében, melyek közül mindegyik a felek által választott jog alternatívájaként a választottbíráskodás helye szerinti jogot rendeli alkalmazni a választottbírósági megállapodásra.[23] Továbbá nemzeti szabályozásban is bőven található rá példa, így pl. a svéd választottbírósági törvény kifejezetten akként rendelkezik, hogy jogválasztás hiányában a választottbírósági megállapodásra a választottbíráskodás helye szerinti jog az alkalmazandó.[24]

A nemzetközi választottbírói gyakorlatból erre az irányzatra kiváló példa a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara előtt folyamatban volt ügy, melyben egy koreai eladó és jordániai vevő között három adásvételi szerződés kapcsán a jordániai fél hívta fel hazai jogát, mely szerint a választottbírósági megállapodás érvénytelen a jordániai jog eltérést nem engedő szabályai miatt, azonban a párizsi választottbíróság a New Yorki Egyezmény 5. 1.a) cikkére utalva a szerződésre alkalmazandó jog helyett a választottbíráskodás helye szerinti francia jogot alkalmazta, mely szerint a választottbírósági megállapodás érvényes volt.[25]

Érdekes, hogy az angol bíróságok a 2000-es évektől kezdődően több döntésében a korábban alkalmazott lex contractus helyett a lex loci arbitri-t tekintették irányadónak a választottbírósági megállapodásra, mely a Londoni Nemzetközi Választottbíróság[26] eljárásának kikötésére tekintettel londoni választottbíráskodáshoz, és a szerződésre kikötött New York-i jog helyett az angol jog alkalmazásához vezetett a választottbírósági klauzula vonatkozásában.[27]

Az egyik fő érv a lex loci arbitri mellett a – már Savigny által is a nemzetközi magánjog egyik alapvető céljának tekintett– „nemzetközi döntési harmónia” elérése, melynek megvalósulását elősegíti, ha a választottbírósági megállapodásra a főszerződésre választott jog helyett a választottbíráskodás helye szerinti jogot alkalmazzák.[28] Ugyanis jelentősen csökkenti a választottbírósági ítélet hatályon kívül helyezésének, illetve az elismerés, illetve végrehajtás megtagadásának kockázatát, ha az alkalmazandó jogot a választottbírák ugyanazon szabályok szerint határozzák meg, mint amilyen jogszabályok alapján a választottbíráskodás helye szerinti bíróságok bírái fognak dönteni.[29] A hatályon kívül helyezési perekben ugyanis elsősorban a válsztottbíráskodás helye szerinti bíróságok rendelkeznek joghatósággal, melyek a lex fori szerint irányadó jogot alkalmazzák a választottbírósági megállapodás érvényességére. A választottbíráskodás helye szerinti bíróság általi hatályon kívül helyezés pedig a fent már ismertetett New York-i és Európai Egyezmény szerint az ítélet elismerésének, illetve végrehajtásának megtagadási oka. A lex loci arbitri alkalmazása tehát a választottbírók fentiekben már említett azon kötelezettségéből is levezethető, hogy mindent tegyenek meg az ítélet végrehajthatósága érdekében.

További érv a lex loci arbitri mellett, hogy ezáltal a nemzetközi magánjog szerződésekre irányadó széleskörben elfogadott kapcsoló elve, a teljesítés helye szerinti jog kerül alkalmazásra.[30] Ezen érv elméleti szempontból még annak ellenére is meggyőzőnek tűnik, ha számításba vesszük azt, hogy a nemzetközi választottbíráskodás gyakorlatában a választottbíráskodás helye általában virtuális, és az egyes eljárási cselekmények - pl. tanúk meghallgatása, stb. - költséghatékonysági okokból ettől eltérő helyen valósulnak meg.

A fenti érvhez képest kisebb súlyú a lex loci arbitri alkalmazása elleni azon érv, hogy az a nemzeti bíróságok nézőpontjából nem nyújt támpontot olyan esetben, ahol a választottbírósági megállapodás nem tartalmazza az eljárás helyét és az eljárás még meg sem indult. Ezen utóbbi helyzetet kezeli egyébként az Európai Egyezmény, mely ilyenkor az eljáró bíróság lex fori-ja szerinti jog alkalmazását írja elő.[31]

Fentiek alapján nem véletlen, Berger megjegyzése, hogy az utóbbi években a választottbírósági gyakorlatban megfigyelhető, hogy egy általános konszenzus kezd kialakulni a lex loci arbitri-t hirdető felfogás mellett.[32]

3.2.3. A legszorosabb kapcsolat elve

A nemzetközi magánjogban gyakran megjelenő „legszorosabb kapcsolat” kapcsolóelv szintén feltűnik a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog meghatározása kapcsán. Az esetek többségében azonban ez az elv gyakorlatilag vagy a lex contractus, vagy a lex loci arbitri alkalmazását jelenti, hiszen a választottbírósági megállapodás általában fenti két joggal van a legközelebbi kapcsolatban.

Első ránézésre ez a kapcsolóelv kifinomult megközelítést tesz lehetővé, biztosítva azt, hogy az alkalmazandó jog meghatározásánál az ügy valamennyi releváns körülményét figyelembe vegyük, így a felek székhelyétől kezdve a főszerződésre választott, vagy irányadó jogon át a főszerződés teljesítésének a helyét, illetve a választottbíráskodás helyét, stb.

Azonban ez a bőség zavara helyzet egy találó meglátás szerint a gyakorlatban kettős problémát okoz a választottbírósági megállapodást kötő felek számára: a jogvita előtt bizonytalanságot, a jogvita közben pedig túlzott kiszolgáltatottságot a bírói jogértelmezésnek.[33] Nemzetközi dimenzióban pedig egyértelmű, hogy egy ilyen kapcsolóelv széttartó gyakorlathoz vezethet, így nem véletlen, hogy a választottbírósági ítéletek hatékony nemzetközi végrehajtását célul kitűző New York-i Egyezmény és más nemzetközi jogforrások sem ezt a kapcsolóelvet alkalmazzák.

3.3. Az érvényesítő irányzat

Az érvényesítő irányzat a kollíziós jogi irányzat kritikájaként alakult ki, mivel a kollíziós jogi megközelítés sokszor egymásnak ellentmondó döntésekhez vezet, hiszen az egyes államok nem feltétlenül ugyanazon kollíziós jogi kapcsolóelveket használják, illetve a kapcsolóelvek azonossága esetén is vannak különbségek, például azok sorrendjében, a kapcsolóelv alkalmazási feltételeiben stb. Az állami és a választottbíróságok egymással összeegyeztethetetlen döntései pedig nyilván nem szolgálják a nemzetközi döntési harmónia célját sem.

Ezen túlmenően a kollíziós irányzat nagyon sok bizonytalanságot is hordoz magával, kiszámíthatatlanná téve a jogalkalmazást. A kollíziós irányzat gyakorlati kudarcára felhozott kitűnő példa az angol bíróságok 2000-es években folytatott gyakorlata, mely alapján két évtized alatt a lex contractus alkalmazásától eljutottak az azzal gyakorlatilag teljesen ellentétes lex loci arbitri alkalmazásáig, éspedig egy harmadik kapcsolóelv, a legszorosabb kapcsolat elvére történő hivatkozással.[34]

Emiatt az érvényesítő irányzat elveti azt a megközelítést, hogy absztrakt kapcsolóelvek segítségével próbáljuk meghatározni a választottbírásósági megállapodásra irányadó jogot, hangsúlyozva, hogy nem helyes a lex contractus és a lex loci arbitri kapcsolóelvek közötti vitát eldönteni, mert mindkét módszer a választottbírósági megállapodás valamely felfogásának–ti. a lex contractus azanyagi jogi, a lex loci arbitri az eljárásjogi felfogás - túlhangsúlyozásán nyugszik.

Az érvényesítő irányzat az absztrakt kapcsolóelvek közötti vita eldöntése helyett új szintre emeli az irányadó jog problémáját, és – a szerződést kötő felek céljait és elvárásait szem előtt tartva – annak a jognak az alkalmazása mellett érvel, amely a választottbírósági megállapodás létezését és érvényességét alátámasztja. Az irányzat egyik fő kortárs képviselője, Born szavait kölcsönözve:[35]

„Az a jog, amit racionális kereskedelemben eljáró felek elvárnak, hogy egy nemzetközi választottbírósági megállapodásra– egyértelmű ellentétes kikötés hiányában – irányadó legyen, és amely a legjobban tükrözi, illetve leginkább teljesíti egy ilyen szerződés célját az annak az országnak a joga, mely érvényesíti a feleknek egy ilyen szerződés megkötésében megnyilvánuló célját.”

Érdekes, hogy az angol joggyakorlatban az érvényesítő elv gyökerei már igen korán megjelennek a Legfelsőbb Bíróságnak a Hamlin& Co v. Talisker Distillery ügyében 1891-ben hozott döntésében. Ebben az ügyben egy Skóciában teljesítendő gabona adásvételi szerződés választottbírósági klauzulája a választottbírók megnevezésének hiánya miatt érvénytelen lett volna, azonban az angol főbírók az angol jogot alkalmazva megmentették azt, mivel érvelésük szerint észszerűbb azt gondolni, hogy a felek úgy szerződtek, hogy szerződésük minden klauzulája érvényes legyen, mint azt, hogy az egyik legfontosabb kikötés érvénytelen.[36]Az angol Fellebbviteli Bíróság 2012-ben a Sulamérica[37] ügyben úgy tűnik – legalábbis hallgatólagosan – visszatért az érvényesítő elvhez, amikor annak ellenére, hogy a felek szerződésükre kifejezetten a brazil jogot választották, ezen jog választottbírósági megállapodásra való „hallgatólagos” választását elvetve utóbbira a választottbíráskodás londoni helye alapján az angol jogot tartotta irányadónak, figyelemmel arra is, hogy a brazil jog aláásta volna a választottbírósági megállapodás érvényességét. Jóllehet az ítélet érvelése a „legszorosabb kapcsolat” elvére utalt, a bíróság gyakorlatilag az érvényesítő elvet alkalmazta.

Az érvényesítő elv – tudatos vagy ösztönös – követése olykor a kontinentális bíróságok gyakorlatában is tetten érhető, így például az Osztrák Legfelsőbb Bíróság 2008-ban két döntésében is kimondta, hogy amennyiben több értelmezési lehetőség van, akkor azt kell elfogadni, amely szerint a választottbírósági megállapodás érvényes.[38]

Az érvényesítő irányzat normatív jog szintén is megjelenik, melyre a legkiválóbb példa a svájci Nemzetközi Magánjogi Kódex 178. cikk (2) bekezdése, mely az alábbiak szerint rendelkezik:

„Tartalmi szempontból a választottbírósági megállapodás érvényes, amennyiben megfelel akár a felek által választott jognak, vagy a felek által a jogvita érdemére választott jognak, így különösen a főszerződésre irányadó jognak, vagy a svájci jognak.”[39]

Látható, hogy a fenti szabályozás a választottbírósági megállapodásra irányadó jogokat nem egymást kizáró jelleggel szemléli, hanem hézagpótló jelleggel, így még abban az esetben is lehetőséget nyújt a választottbírósági klauzula megmentésére, amennyiben a választott jog alapján érvénytelen lenne, de a közismerten liberális svájci jog szerint mégis érvényes.

Egy másik jogalkotási példa az érvényesítő elvre a quebec-i polgári törvénykönyv, azzal, hogy itt a jogalkotó – jogválasztás hiányában – elsősorban a lex contractus, amennyiben ez érvénytelenséget okozna, akkor pedig a lex loci arbitri alkalmazását írja elő.[40]

Az érvényesítő elvvel szemben Bermann által megfogalmazott kritika szerint különbséget kell tenni az létezésében, érvényességében komolyan nem támadott választottbírósági megállapodás liberális értelmezése és az ellene felhozott kifogások szűk értelmezése között, valamint aközött, hogy figyelmen kívül hagyunk egy választottbírósági megállapodással kapcsolatban felhozott olyan súlyos érveket, hogy az a reá legvalószínűbben alkalmazandó jog szerint érvénytelen, hatálytalan vagy betarthatatlan. Utóbbi esetben ugyanis a fórumnak jó oka lehet arra, hogy megtagadja annak elismerését és amennyiben az alapul szolgáló gazdasági tranzakcióban kényszerítő érdekei forognak kockán, ebben nem szabad a fórumot akadályozni, mivel önmagában egy szerződés érvényessége nem érdemel védelmet. Továbbá, amennyiben egy – a felek által választott jog szerint érvénytelen – választottbírósági megállapodásra az érdemi jogvitára irányadó jog, mint kedvezőbb jog kerül alkalmazásra, az ahhoz vezethet, hogy az ügyben született választottbírósági ítéletet a New York-i Egyezmény 5. cikk 1. a) pontja alapján nem hajtják végre, így az érvényesítő elv nem feltétlenül szolgálja a választottbíráskodás érdekét.[41]

3.4. A francia „harmadik” út

A kollíziós módszert elvető francia irányzat lényege az, hogy a választottbírósági megállapodást és így az arra alkalmazandó jogot is elszakítja egy adott állam jogrendszerétől és – bizonyos megszorításokkal – azt a felek megállapodásának veti alá. Mivel az alapvető gondolat az, hogy egy nemzetközi választottbírósági megállapodás nem köthető egy adott állam jogához, az irodalomban előfordul a „denacionális[42]” vagy „transznacionális[43]” jelző is ezen irányzat kapcsán.

Ezen irányzat franciaországi kiteljesedését nagyban elősegítette, hogy a francia Legfelsőbb Bíróság[44] már igen korán, a 60-as 70-es években megteremtette hozzá az elméleti alapokat azzal, hogy a Gossett, majd a Hecht[45] ügyekben hozott döntéseivel kimondta, hogy a választottbírósági megállapodásra irányadó jog különbözhet a főszerződésre irányadó jogtól.

Ezt követően a 80-as évek derekán a Párizsi Fellebbviteli Bíróság[46] mondta ki az Isover Saint Gobain[47] ügyben, hogy a választottbírósági klauzula hatályát nem az érdemi jogvitára alkalmazandó francia jog alapján, hanem a felek közös szándéka és a nemzetközi üzleti szokások alapján kell megítélni. Végül a fenti gondolatmenetet a francia Legfelsőbb Bíróság a Dalico[48] ügyben teljesítette ki a 90-es évek elején, ahol egy dán cég egy líbiai kormányszervvel szerződött építési munkákra és a választottbírósági klauzulát a tender dokumentáció tartalmazta, mely nem került külön aláírásra, s emiatt a líbiai jog alapján érvénytelen lett volna. A bíróság érvelése szerint:

„ … a nemzetközi választottbírói jogrend szabálya alapján a választottbírósági klauzula jogilag független attól a főszerződéstől, mely azt közvetlenül vagy hivatkozásként tartalmazza, és annak létezését, valamint hatályát – a francia jog imperatív normáira és a nemzetközi közrendre figyelemmel – a felek közös akarata szerint kell megítélni, anélkül hogy szükséges lenne állami jogra hivatkozni”[49]

Ez az irányzat kétségkívül haladó szemléletű és hatékonyan szolgálja azon célt, hogy elkerülhető legyen a választottbírósági megállapodás érvénytelensége valamely a nemzeti jog szokatlan, vagy a nemzetközi kereskedelmi gyakorlattal összhangban nem lévő szabálya miatt. Bírálói két fő kritikát hoznak fel ellene. Egyrészről túlzott liberalizmussal vádolják, mely a felek elvárásait meghaladva túlságosan nagy teret enged a választottbírói mérlegelésnek a felek „közös szándékával” kapcsolatban, figyelemmel a választottbírói klauzula formai követelményének hiányára a nemzetközi választottbíráskodásban.[50]

Másrészről a választottbírók azon kötelezettsége, hogy végrehajtható ítéletet hozzanak nehezen egyeztehető össze a delokalizációval, mivel a hatályon kívül helyezés ügyében kompetens nemzeti bíróság a lex fori szerinti kollíziós normát fogja alkalmazni a választottbírósági megállapodás érvényességének megállapítására. Az, hogy a francia rendes bíróságok liberális gyakorlata a fenti ügyekben lehetővé tette az elszakadást egy adott állam jogrendjétől, a több évtizedes francia jogfejlődésnek köszönhető, mely inkább kivétel, mintsem az országok között széleskörben elterjedt gyakorlat.[51]

3.5. Főbb irányzatok - összegzés

A nemzetközi választottbíráskodás egyik nagy – tragikus körülmények közt elhunyt – alakja, Philippe Fouchard[52] a választottbírósági megállapodásra irányadó jog jövőjével kapcsolatban már több mint 20 éve megfogalmazta azon véleményét,[53] hogy a nemzetközi választottbírósági megállapodásokra a kollíziós módszerrel kiválasztott nemzeti jog helyett speciális nemzetközi szabályokat kellene megalkotni a svájci minta alapján, de addig is, a kollíziós módszernek legalább azt a funkciót be kellene töltenie, hogy érvényesíti a választottbírósági megállapodást.

E cikk írója Fouchard álláspontját osztja azzal, hogy a „speciális nemzetközi szabályok megalkotását” szorgalmazó idealista álláspont helyett reálisabb elvárás a kollíziós módszeren belül – a lex contractus és lex loci arbitri vita eldöntése helyett – az érvényesítő elvet alkalmazni, az alábbiakra tekintettel:

1. A lex contractus alkalmazását valló nézet talán legsúlyosabb hibája, hogy tág értelmezés esetén a felek privátautonómiáját és az előreláthatóságot ássa alá, mely éppen választottbíráskodás alapgondolatával nem egyeztethető össze. Ezen probléma abban áll, hogy nincs egységes álláspont abban a kérdésben, hogy a lex contractus alatt a felek által a főszerződésre kifejezetten választott jog értendő, vagy a főszerződésre egyébként irányadó jog is. A lex contractus tág értelmezésével a felek a főszerződésre irányadó jogot meghatározó bíróra delegálnák a jogválasztást a választottbírósági megállapodás tekintetében. Másrészt, egy ilyen megközelítés nehezíti, hogy a hallgatólagos jogválasztás keretében egyéb fontos körülményeket értékeljünk (pl. a választottbíráskodás helye stb.), s így adott esetben a szerződésre jogválasztás hiányában irányadó jog érvényesül egy olyan joggal szemben, mely jobban elősegíti a választottbírósági ítélet végrehajthatóságát.
2. Jóllehet a lex loci arbitri alkalmazásával az irányadó jog megállapítása egy már folyamatban lévő választottbírósági eljárás alatt általában nem okoz nehézséget, azonban számos olyan eset lehet, amikor az irányadó jogról való döntés pillanatában még nem határozható meg a választottbíráskodás helye (pl. párhuzamos perindítás, ideiglenes intézkedés iránti kérelem rendes bíróság előtt). Amennyiben egy ilyen ügy az Európai Egyezmény hatályán kívül esik, a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jog a lex loci arbitri alapján sok esetben nem állapítható meg biztonsággal.
3. Mivel a fentiek alapján a lex contractus tág értelmezése a privátautonómia ellen hat, a lex loci arbitri pedig bizonytalansághoz vezethet, a két rossz közötti választás helyett egyértelmű, hogy az érvényesítő elv a reális alternatíva, annál is inkább, mivel ezen irányzat a gyakorlatban a kollíziós módszeren belül is képviselhető álláspont, és nincs hozzá szükség sem sajátos több évtizedes bírói jogfejlődésre mint Franciaországban, sem a nemzetközi együttműködés keretében elfogadott speciális nemzetközi szabályokra, melyekre - Fouchard víziója ellenére - két évtized alatt sem került sor.

4. A magyar szabályozás

A nemzetközi választottbírsági gyakorlatban kialakult irányzatokat követően bemutatjuk és röviden értékeljük az új nemzetközi magánjogi kódex 2018. január 1. napjától hatályos megoldását. Jóllehet a szabályozás címzettjei a hazai bíróságok, mégis azokban a nemzetközi ügyekben, ahol a választottbíráskodás helye belföldön van, a választottbírák számára is követendő annak érdekében, hogy az ítélet hatályon kívül helyezésének, végrehajtása megtagadásának kockázata csökkenjen.

4.1. A szabályozás bemutatása

Az Nmjtv. a Kötelmi jogot szabályozó VII. fejezeten belül a „Szerződéses kötelmi viszonyok” között helyezi el a választottbíróság megállapodásra irányadó jog szabályait, melyen belül mind az anyagi, mind az alaki érvényességre irányadó jogot szabályozza. Az Nmjtv. 52. § (1) bekezdése alapján a felek megválaszthatják a választottbírósági megállapodásra alkalmazandó jogot. A (2) bekezdés alapján jogválasztás hiányában a választottbírósági megállapodásra az alapjogviszonyra választott jog, ennek hiányában az alapjogviszonyra jogválasztás hiányában irányadó jog alkalmazandó. A (3) bekezdés szerint, amennyiben a felek kijelölték a választottbírósági eljárás helyét, a választottbírósági megállapodásra az eljárás helye szerinti állam joga alkalmazandó, feltéve, hogy a megállapodással e jog a (2) bekezdésben megjelölt jognál szorosabb kapcsolatban van. Végül a (4) bekezdés az alaki érvényesség körében rögzíti, hogy a választottbírósági megállapodást alaki okból nem lehet érvénytelennek tekinteni, ha az e § alapján meghatározott jogok bármelyike, vagy az eljáró bíróság államának joga szerinti alaki követelményeknek megfelel.

4.2. A szabályozás szükségességének kérdése

Ami a szabályozás szükségességét illeti, egyet lehet érteni a Nmjtv. törvényjavaslat indokolásában[54] felhozott azon érvekkel, mely alapján a törvényi szabályozásra azért volt szükség, mert a területet az uniós jogforrások egyáltalán nem, míg a nemzetközi egyezmények csak részben szabályozzák. Jóllehet a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. számú törvényrendelet (Nmjtvr.) jogválasztást lehetővé tevő 25. §-át, illetve ennek hiányában pedig a legszorosabb kapcsolat elvét hirdető 28. §-át eddig is lehetett alkalmazni választottbírósági megállapodásokra, mindenképpen a jogbiztonság és az előreláthatóság felé tett lépésként értékelhető, hogy az új kódex kifejezetten szabályozza a választottbírósági megállapodásokra alkalmazandó jogot.

4.3. Az anyagi jogi érvényesség problémái

Ami az anyagi jogi érvényességet illeti, első látásra a kapcsolóelvek terén a bőség zavarába kerülünk: az Nmjtv. 52. § (1)-(3) bekezdésében egyből négy kapcsolóelv bukkan elő, mivel a felek által választott jog mellett – mintegy megkettőzve, illetve kitágítva – megjelenik a lex contractus és ez ezen kívül még a lex loci arbitri is.

Az Nmjtv. 52. § (2) és (3) bekezdésének viszonyát elemezve megállapítható, hogy a lex contractus és a lex loci arbitri kapcsolóelvek közül a jogalkotó az előzőnek, tehát a főszerződésre választott jognak ad elsőbbséget, mintegy megdönthető vélelmet felállítva, hogy ez a választottbírósági megállapodásra irányadó jog, kivéve amennyiben két együttes feltétel teljesül: i) a felek megválasztották a választottbíráskodás helyét és ii) e hely államának joga szorosabb kapcsolatban van a választottbírósági megállapodással.

Azonban a lex contractus melletti fenti megdönthető vélelem és a lex loci arbitri hátra sorolása kapcsán két kritikai észrevételt kell megfogalmazni.

Egyrészről a lex contractus favorizálása nincs összhangban a New York-i Egyezményből levezethető megoldással, mely szerint jogválasztás hiányában a lex loci arbitri alkalmazandó a választottbírósági megállapodásra, s melynek kétségtelen előnye a már említett „nemzetközi döntési harmónia” megvalósulása. Egy olyan ország számára, mely részese a New York-i Egyezménynek, nem világos, hogy milyen jogalkotói megfontoláson alapszik az azzal ellentétes megoldás választása. A lex contractus választása a Nmjtv.-ben ugyanis kockázatot jelenthet a nemzetközi választottbírósági megállapodásokkikényszerítése során és összeegyeztethetetlen választottbírói és bírói döntésekhez vezethet, melyet az alábbi példán szemléltetünk:

A magyar székhelyű „A” és az angliai székhelyű „B”cég között a főszerződés részeként választottbírósági megállapodás jön létre, mely nem tartalmaz jogválasztást a választottbírósági megállapodásra nézve, de Stockholmot jelöli meg a választottbíráskodás helyéül. A felek között jogvita alakul ki, mely alapján „A” itthon indít peres eljárást, míg „B” választottbírósági eljárást kezdeményez Stockholmban. A magyar bíró ekkor a Nmjtv.-t alkalmazva nagyobb eséllyel a főszerződésre irányadó jog alapján ítéli meg a választottbírósági megállapodás érvényességét, és amennyiben azt érvénytelennek ítéli, folytatja a peres eljárást. Eközben a „B” által kezdeményezett választottbírósági eljárásban megszületik az ítélet, melyet „B” itthon akar végrehajtani. Logikusan feltételezve, hogy a választottbírósági ítéletet végrehajtására a New York-i Egyezmény alapján kerül sor, úgy az elismerés és végrehajtás kérdésében döntő bírónak – az adósi pozícióban lévő „A” felvetése alapján – vizsgálni kell az ítélet alapjául szolgáló választottbírósági megállapodás érvényességét. A vizsgálat során az Egyezmény 5. cikk 1) a pontja az alkalmazandó, mely alapján a választottbírósági megállapodás érvényességét jogválasztás hiányában a választottbírósági eljárás helye szerinti svéd jog alapján kell megítélni, mely a már korábban említettek szerint nem a magyar jog által preferált lex contractus-t, hanem a lex loci arbitri-t rendeli alkalmazni a választottbírósági megállapodásra.

A fenti és ahhoz hasonló helyzetekben egymással összeegyeztethetetlen döntések születhetnek, melynek elvi kockázata fennáll mindazon közel 130 országviszonylatában, amelyek tagjai a New York-i Egyezménynek, de nem tagjai az Európai Egyezménynek. Ez a – hazánk nemzetközi jogi megítélése szempontjából nem szerencsés – kockázata lex loci arbitri elsődleges kapcsolóelvvé emelése esetén csökkenthető lenne.

Másrészről, a lex contractus megkettőzése, illetve tág felfogása sem szerencsés, mivel a fenti vélelem folytán nem csak a főszerződésre kifejezetten választott jog, hanem a főszerződésre jogválasztás hiányában irányadó jog is „előzi” a lex loci arbitri-t, mely utóbbinak még két további feltételt kell teljesítenie ahhoz, hogy a kollíziós csatában felülkerekedjen. Ami az első feltételt illeti, kérdésként merülhet fel, hogy a választottbíráskodás helyét kifejezetten kell-e megjelölni, vagy elég, ha a felek által választott intézmény eljárási szabályzata ezt megteszi helyettük, melyre több példa is van[55]. A normaszöveg hagy némi jogalkalmazási teret, de ez a fajta bizonytalanság nem megy túl azon a ponton, mely minden jogalkotásnak szükségszerű jellemzője és a bírói gyakorlat feltehetően rendezni fogja a kérdést.

Ami azonban nagyobb probléma, hogy a második feltétel gyakorlatilag visszahozza a legszorosabb kapcsolat elvének problematikáját, mellyel kapcsolatos jogbizonytalanságot már fentebb elemeztük. Ehhez még egy további adalékként annyit fűzünk, hogy a gyakorlatban különböző országokban honos, egyenlő gazdasági tárgyaló pozícióban lévő felek általában egy harmadik, neutrális államot jelölnek meg a választottbíráskodás helyeként, melynek semmi köze nincs a tranzakció egyéb jellemző lokációihoz, így az esetek többségében nehéz amellett érvelni, hogy a választottbíráskodás helye szerinti jog szorosabb kapcsolatban van az ügylettel, mint a főszerződés joga. Az Nmjtv. szerint tehát a lex contractus vélelme ugyan megdönthető, de erre kevés a reális esély.

Ez egyébként praktikus nehézséget is okozhat a magyar bíróságok számára mindazokban az nemzetközi ügyekben, ahol a választottbíráskodás helye itthon van - például az Magyar Kereskedelmi- és Iparkamara mellett működő Állandó Választottbíróság előtt –, azonban a felek külföldi jogot választanak a főszerződésre, vagy jogválasztás hiányában a külföldi fél a jellemző szolgáltatást nyújtó. Ilyenkor egy érvénytelenítési perben a választottbírósági megállapodás érvényességét megítélő magyar bíróságnak elsősorban az idegen külföldi jogot kell alkalmazni, és csak akkor tekintheti a magyar jogot irányadónak, ha a lex contractus vélelmét sikerül a két fenti feltétel teljesülésének bizonyításával megdönteni. Ez a hazafelé törekvés tapasztalatai[56] alapján azt vetíti előre, hogy a magyar bíróságok hajlamosak lesznek a vélelem megdöntésére.

A Nmjtv. a választottbírósági megállapodás anyagi érvényessége terén tehát valójában nem jelent komoly előrelépést az Nmjtvr.-hez képest, mivel a legszorosabb kapcsolat elvét visszacsempészte, csak nem egyből a jogválasztás hányában alkalmazandó másodrangú kapcsolóelvként, hanem a– megkettőzött, illetve tágan értelmezett– lex contractus mint másodrangú kapcsoló elvet követő harmadrangú lex loci arbitri oldalán, annak érdekében, hogy az a vélelmet megdöntve a második kapcsoló elvranghelyére léphessen elő.

Nagy kérdés, hogy a fenti normaszöveg által létrehozott bőség zavarával a jogalkalmazók hogyan fognak megbirkózni a gyakorlatban, akár egy választottbírósági klauzula szövegezésekor, akár a választottbírósági megállapodás érvényességéről való döntéskor, és ez mekkora jogbizonytalanságot fog okozni.

4.4. Az alaki érvényesség

Ami az alaki érvényességet illeti, elismerés illeti a jogalkotót, hogy szakítva az anyagi érvényesség terén választott hagyományos felfogással, itt egy modern– talán az érvényesítő irányzat által ihletett –megoldás mellett döntött.

Ez a megoldás, mely az in favorem validitatis gyakorlati alkalmazását jelenti igen széles körben biztosítja a választottbírósági megállapodások alaki érvényességét, hiszen a jogalkotó az anyagi érvényesség során alkalmazott négy kapcsolóelvet az alaki érvényesség kapcsán még egy ötödikkel - ti. a lex fori elvével – megtoldja. Fontos kiemelni, hogy ugyanaz a „bőség zavara”, mely az anyagi érvényesség kapcsán inkább jogbizonytalanságot szülhet, az alaki érvényesség kapcsán a megfelelő célt szolgálja: a választottbíráskodás hatékonyságának erősítését.

4.5. Összegzés

A nemzetközi magánjogi kódex szabályozását a nemzetközi trendek között vizsgálva megállapítható, hogy a választottbírósági megállapodásra irányadó jog kapcsán egy „óvatos” megoldás született, mely pozitív és negatív elemeket is tartalmaz. Míg a magyar jogalkotó az alaki érvényesség területén egy nagy lépést tett előre, mely illeszkedik a haladó nemzetközi irányokhoz, széles körben biztosítva a választottbírósági megállapodás érvényességét, addig az anyagi érvényességnél nem sikerült elszakadni a hagyományos kollíziós megközelítéstől, és a szabályozás azon felül, hogy magában hordozza az összeegyeztethetetlen bírói és választottbíróí ítéletek kockázatát, bizonytalan joggyakorlatot vetít előre. Az Nmjtv. alkalmazási tapasztalatainak fényében feltehetően érdemes lesz megfontolni, hogy a választottbírósági megállapodás anyagi érvényességére nézve is hasonló legyen a megoldás, mint amely az alaki érvényesség kapcsán született.