17 December 2021

A Kompetenz-Kompetenz elv a választottbíráskodás egyik sarokköve, melynek megfelelő működése alapvető feltétele ezen alternatív vitarendezési mód sikerességének. Magyarországon az UNCITRAL Modelltörvény átültetése óta a Kompetenz-Kompetenz elv fokozatos eróziója figyelhető meg, melynek következménye az össztársadalmi szinten finanszírozott jogbizonytalanság, míg a folyamat végső költségviselője pedig maga a választottbíráskodás, mivel a bizonytalan vitarendezési módoktól a gazdasági szereplők általában elfordulhatnak. Azonosítani célszerű tehát azokat a pontokat, ahol változtatni kellene a jelenlegi joggyakorlaton, annak érdekében, hogy a választottbíráskodás hazánkban valóban reális alternatívája lehessen a polgári pernek.

​1. Bevezetés 

Ha bárkit megkérdeznénk arról, hogy jogpolitikai szempontból helyes-e jogviták nem érdemi kérdésével kapcsolatban jogbizonytalan helyzeteket hosszú ideig fenntartani, nagy valószínűséggel nemleges választ kapnánk. Ha azt is megkérdeznénk, hogy helyes-e a jogbizonytalan helyzet fenntartására nagyobb mennyiségű emberi és anyagi erőforrást áldozni – és tenni ezt részben azok számlájára, akik a jogvitában nem érdekeltek –, az újabb nemleges válasz még inkább vélelmezhető. Bármilyen magától értetődőnek tűnnek a fenti kérdésre adott válaszok, a választottbírósági hatásköri viták kapcsán az utóbbi évtized hazai joggyakorlat úgy tűnik nem feltétlenül jut ugyanilyen következtetésekre. Ennek alapvető oka az, hogy UNCITRAL Modelltörvény[1] (továbbiakban: Modelltörvény) 1994. évi átültetése óta hazánkban a Kompetenz-Kompetenz[2] elv folyamatos eróziója figyelhető meg, Holott a Kompetenz-Kompetenz a modern választottbíráskodás egyik sarokköve, mely ezen alternatív vitarendezési mód hatékonyságát hivatott biztosítani, szoros összefüggésben a választottbírósági megállapodásnak az azt tartalmazó szerződéstől való elválaszthatóságát hirdető „separability” elvvel. A Kompetenz-Kompetenz alapján egyrészről a választottbírók jogosultak arra, hogy ne csak a felek érdemi jogvitájában, hanem a saját hatáskörük kapcsán felmerülő vitában is maguk döntsenek (Kompetenz-Kompetenz pozitív oldala), másrészről az állami bíróságoknak főszabályként tartózkodniuk kell attól, hogy olyan ügyben eljárjanak, melyet a felek választottbírói útra utaltak (Kompetenz-Kompetenz negatív oldala). A fentiek hiányában a választottbíráskodás egyik fő célja és ígérete, a hatékonyság szenved csorbát, hiszen egy leleményes alperes a választottbíróság hatáskörének megkérdőjelezésével egyből, még a jogvita érdemi kérdéseinek vizsgálata előtt az állami bíróság elé terelhetné a hatásköri vitát, hátráltatva a jogvita érdemi eldöntését. A Kompetenz-Kompetenz elv alapján erre azonban nincs módja, mivel a választottbírók hatásköri kifogás esetén is jogosultak folytatni az eljárást, sőt abban ítéletet is hozhatnak. Ugyanakkor a modern választottbírósági jogokban a Kompetenz-Kompetenz elv nem abszolút, mivel a választottbírósági hatáskör fennállása kérdésében az „utolsó szót” rendszerint az állami bíróság mondja ki, akár a választottbírósági eljárás megindítása előtt, illetve azalatt, akár a választottbírósági ítélet elleni érvénytelenítési perben, vagy a választottbírósági ítélet végrehajtására irányuló eljárásban. Így a választottbíráskodás hatékony működését a Kompetenz-Kompetenz pozitív és negatív oldala közötti egyensúly garantálja.

2. Problémafelvetés

A fentiekből láthatóan a választottbírósági hatásköri vita[3] az eljárás különböző szakaszaiban különböző fórumok előtt merülhet fel, ugyanakkor a felek szempontjából – és ahogy látni fogjuk, végső soron össztársadalmi szempontból – egyáltalán nem közömbös, hogy mely időpontban dől el véglegesen. Amikor egy nagyterjedelmű bizonyítással járó választottbírósági eljárásban meghozott ítéletet követően az állami bíróság egy érvénytelenítési perben állapítja meg, hogy a választottbíróságnak eleve nem is volt hatásköre érdemi döntést hozni a jogvitában, akkor a hosszú ideig tartó jogbizonytalanság mellett nem nehéz elképzelni, hogy a mindez mennyi felesleges idővel és költséggel járt a felek számára. Ugyanakkor az a megoldás sem problémamentes, amennyiben a választottbírósági hatásköri vita kapcsán a választottbírókat megelőzően dönthetnek az állami bíróságok. Amennyiben az egyik fél a választottbírósági szerződést vitatva egy párhuzamos pert indít az állami bíróság előtt, az azzal jár, hogy a választottbírósági hatásköri vita egyszerre két bírói fórum előtt folyik, és óhatatlan felmerül a kérdés, nem luxus-e egyidejűleg anyagi és emberi erőforrást allokálni egy olyan problémára, melyet már egy másik fórum egyébként is vizsgál. Fentiek alapján felmerül a kérdés, hogyan lehet elérni azt, hogy a választottbírósági hatásköri vitában minél hamarabb, minél kevesebb társadalmi- és magánerőforrás felhasználásával szülessen döntés, elkerülve azt, hogy csak a két párhuzamos vitarendezési eljárás teljeskörű lefolytatását követően kapunk választ a „ki dönt, hogy ki dönt” kérdésére? Az, hogy a fenti kérdésekre egy jogrendszer milyen választ ad, nagyban attól függ, hogy tételes joga és bíróságai milyen erős vagy gyenge hatást tulajdonítanak a Kompetenz-Kompetenz elv pozitív és negatív oldalának, és az elv két oldala között milyen az egyensúly:

1.Így a Kompetenz-Kompetenz pozitív oldala kapcsán alapvető kérdésként merül fel, hogy milyen súlya van egy pozitív választottbírósági hatásköri döntésnek? Egy ilyen döntés elleni jogorvoslat elmulasztásának van-e ún. prekluzív hatása, így kizárja-e, hogy a döntést későbbi vitatni lehessen? (Kompetenz-Kompetenz pozitív oldal erőssége)

2.A Kompetenz-Kompetenz negatív oldala kapcsán alapvető kérdés, hogy dönthet-e az állami bíróság a választottbírósági hatásköri vitáról a választottbíróságot megelőzően, és ilyen esetben sommás, prima facie jellegű, avagy teljeskörű, de novo vizsgálat lefolytatására kerül sor? (Kompetenz-Kompetenz negatív oldal erőssége)

3.Végül kérdés, hogy a gyakorlatban mennyire biztosított a Kompetenz-Kompetenz elv két oldalának egyensúlya? Ezen belül a joggyakorlat ténylegesen alkalmazza-e azokat a szabályokat, melyek biztosítják, hogy minél korábban, a lehető legkevesebb idő és költség ráfordítással dőljön el a választottbírósági hatásköri vita? (Választottbírósági hatásköri vita korai, végleges eldöntése)

Jelen dolgozat célja, hogy bemutassa, hogy fenti kérdésekre milyen válaszokat adnak egyrészt a nemzetközi jogforrások, illetve néhány a szerző által önkényesen kiválasztott jelentős választottbíráskodási kultúrával rendelkező ország. Másrészt a dolgozat elemezi, hogy jelenlegi hazai jogrendszer és joggyakorlat által a fenti kérdésekre adott válaszok milyen következményekkel járnak a választottbíráskodás szempontjából. A tanulmány egyúttal azonosítja azokat a pontokat, ahol a jelenlegi megközelítésen változtatni kellene, annak érdekében, hogy Kompetenz-Kompetenz elv megfelelően érvényesüljön, biztosítva a jogbiztonságot, az erőforrások hatékony felhasználását és végső soron a választottbíráskodás mint alternatív vitarendezési mód népszerűségét.

3. Nemzetközi jogforrások

Elsődlegesen röviden áttekintjük a választottbíráskodást szabályozó főbb nemzetközi jogforrások vonatkozó rendelkezéseit.

1.Az UNCITRAL Modelltörvény szabályozása

Mivel az UNCITRAL Modelltörvény[4] (továbbiakban: Modelltörvény) a választottbíráskodásnak nemcsak egy-egy részterületét, hanem az egész választottbírósági eljárást szabályozza, melyet világszerte több mint 80 ország, köztük hazánk is átültette nemzeti jogába, érdemes az elemzést ennél a jogforrásnál kezdeni.

A Kompetenz-Kompetenz negatív oldalát fogalmazza meg a Modelltörvény 8 cikk (1)-(2) bekezdése, mely alapján azon állami bíróság, mely előtt egy választottbírósági megállapodás tárgyát képező ügyben keresetet indítottak, amennyiben ezt a fél legkésőbb az első érdemi perbeli nyilatkozatában kéri, választottbírósági útra utasítja a feleket, kivéve, ha megállapítja, hogy a választottbírósági megállapodás érvénytelen, hatálytalan vagy betarthatatlan. Ilyen kereset indítása esetén a választottbírósági eljárás megkezdődhet, vagy folytatódhat és választottbírósági ítélet hozható, miközben a fenti kérdés az állami bíróság előtt van. A Kompetenz-Kompetenz pozitív oldalát is rögzíti a Modelltörvény, mikor 16. cikk (1) bekezdésében kimondja, hogy a választottbíróság maga dönthet saját hatásköréről, ideértve a választottbírósági megállapodás létezésével, vagy érvényességével kapcsolatos kifogásokat. A 16. Cikk (2) bekezdése szabályozza, hogy az ilyen kifogásokat mikor lehet megtenni. A 16. Cikk (3) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy a választottbíróság a hatásköri kifogásról dönthet akár előzetes kérdésként, akár ítéletében. Amennyiben a választottbíróság előzetes kérdésként megállapítja, hogy hatáskörrel rendelkezik, úgy bármelyik fél a döntés kézhezvételétől számított 30 napon belül bírósághoz fordulhat, melynek döntése ellen nincs fellebbezés, és ameddig a jogorvoslat elbírálása folyamatban van, a választottbíróság folytathatja eljárását és ítéletet hozhat. A Modelltörvényben a választottbíróság hatáskörének kérdése végül a 34. Cikk (2) bekezdésében is felmerül, ahol az érvénytelen választottbírósági megállapodáson alapuló, vagy a felek választottbírósági megállapodásán „túlterjeszkedő” ítélet érvénytelenítése kerül szabályozásra.[5]

Ami az első kérdéskört illeti, a Modelltörvény hallgat arról, hogy választottbíróság 16. Cikk (3) bekezdése szerinti jogorvoslattal nem támadott pozitív hatásköri döntése prekluzív hatású-e, ezen kérdés eldöntését alapvetően a nemzeti jogalkotóra, illetve joggyakorlatra bízza. [6]

A Modelltörvény „nyitottan” szabályozza azt a kérdést is, hogy dönthet-e az állami bírósági előzetesen a választottbírói hatáskörről. Rendelkezései alapján nem kizárt, hogy az állami bíróság még a választottbírósági eljárás megkezdése előtt hozzon ilyen döntést, mintegy „kiüresítve” a Kompetenz-Kompetenz elv pozitív oldalát, de mód van arra is, hogy a választottbírósági eljárás alatt, vagy azt követően az ítélet érvénytelenítése körében döntsön az állami bíró a választottbírósági hatáskörről. Jóllehet a Modelltörvény történeti értelmezése alapján van, aki úgy véli, hogy az előzetes bírói kontroll csak sommás, prima facie jellegű lehet[7], meggyőzőnek tűnik az az álláspont, mely szerint a prima facie, vagy teljes, úgynevezett de novo vizsgálat kérdésében nem lehet egyértelműen állást foglalni a Modelltörvény rendelkezései alapján.[8]

Végül fontos kiemelni, hogy a Modelltörvény szabályai biztosítani igyekeznek azt a lehetőséget, hogy a választottbírósági hatásköri vitában lehetőleg mihamarabb végleges döntés szülessen, így amellett, hogy a hatáskör hiánya miatt az ítélet érvénytelenítése kérhető, az érdemi ítéletet megelőzően hozott pozitív választottbírósági hatásköri döntés ellen egy külön jogorvoslat kerül bevezetésre a Modelltörvény 16. Cikk (3) bekezdése alapján.

2. Nemzetközi egyezmények

A problémafelvetésben említett kérdések megválaszolásához csak részben visznek közelebb a választottbíráskodás területén megkötött nemzetközi egyezmények. A New York-i Egyezmény[9] II. Cikk 3. pontja deklarálja a Kompetenz-Kompetenz negatív oldalát, kimondva, hogy az egyik fél kérelmére bármely Szerződő Állam bírósága választottbírósági eljárásra utasítja a feleket, ha olyan ügyben indítottak pert előtte, amelynek tárgyában a felek a jelen cikk értelmében megállapodást kötöttek, kivéve, ha megállapítja, hogy az említett megállapodás semmis, hatálytalan vagy nem teljesíthető. Az Európai Egyezmény[10] a Kompetenz-Kompetenz elv deklarálásán túllépve részben választ ad a problémafelvetésben megfogalmazott második kérdésre, mikor akként rendelkezik, hogy amikor egy folyamatban lévő választottbírósági eljárás esetén a felek bármelyike ugyanabban az ügyben vagy a választottbírósági szerződés nem létezésének, semmisségének vagy érvénytelenné válásának megállapítása miatt az állami bírósághoz is fordul, ez utóbbi meghagyja az első hatásköri döntés lehetőségét a választottbíráknak, amennyiben ez ellen nem szól „alapos ok”. A többi kérdésre azonban nem vezethető le egyértelmű válasz a fenti jogforrásokból, így érdemes néhány jogrendszert jobban górcső alá venni.

3.Nemzeti szabályozás és gyakorlat

A tanulmány jelen részében Franciaország, Németország, Svájc, és Anglia példáján röviden bemutatjuk a Kompetenz-Komptenz elv érvényesülését, illetve megvizsgáljuk, hogy ezen országok jogrendszere milyen válaszokat ad a problémafelvetésben szereplő kérdésekre. Jóllehet a fenti országok Németország kivételével nem ültették át a Modelltörvényt, azonban ezen jogrendszerek kiemelkedő jelentőségűek a nemzetközi választottbíráskodás szempontjából.

3.1.Franciaország

Annak ellenére, hogy a Kompetenz-Kompetenz elv pozitív oldala Franciaországban már fel-felbukkant a 19. századi bírói gyakorlatban, a francia Legfelsőbb Bíróság mégis sokáig hezitált azt elfogadni. A fő ellenérv elméleti szinten az volt ellene, hogy míg egy állami bíróság előtt tett hatásköri kifogás nem vonja kétségbe a bírói minőséget, így arról az állami bíró nyilvánvalóan dönthet, addig választottbíráskodás esetén nem ilyen egyszerű helyzet. A hatásköri kifogás ugyanis kétfajta lehet: szűk körű, vagy teljes körű. Első esetben a hatásköri kifogás rationae materiae, vagy rationae personae vitatja a választottbírói hatáskört – ti. hogy a hatáskör az érvényesített követelésre kiterjed-e, vagy az érintett személlyel szemben van-e helye választottbírósági út igénybevételének. Második esetben a hatásköri kifogás a választottbírósági megállapodás létezését, érvényességét, így végső soron a választottbíró bírói minőségét, jogilag kötelező döntés meghozatalára való képességét vonja kétségbe. Ez utóbbi esetben elméleti szinten egy paradox helyzet áll fenn, hiszen hogyan dönthetne egy olyan bíró a saját hatásköréről, akinek a bírói minősége is vitatott? A francia Legfelsőbb Bíróság 1953-ban a Courtieu ügyben a fenti gondolatmenetet követve teljeskörű hatásköri kifogás miatt meg is vonta a választottbíráktól a saját hatáskörük kérdésében való döntést, mely döntés aztán a jogirodalomban éles bírálatokat kapott.[11] Motulsky[12] találó, pragmatikus megfogalmazása szerint „a felek egyidőben és ugyanazzal az aktussal léttel és hatáskörrel ruházzák fel a választottbírókat; a választottbíró csak annyiban bíró, amennyiben a felek azzá akarták tenni, így azt állítani, hogy nem választottbíró, vagy nincs hatásköre, ugyanazt jelenti.”[13] Így végül két évtizednyi hezitálás után a francia Legfelsőbb Bíróság 1971-ben, az Impex ügyben mondta ki végérvényesen, hogy „a választottbírók kizárólagos hatáskörrel rendelkeznek arra, hogy megítéljék saját hatáskörüket (juge de sa compétence), mely döntést csak az ítélet érvénytelenítése, vagy végrehajtása során eljáró bíró kontrollál.[14] Fenti elvet 1980-ban a francia polgári eljárásjogi kódexben is kodifikálták, mely kiváló példa arra,  hogy Franciaországban hogyan termékenyítette meg a jogtudomány a bírói gyakorlatot, ez utóbbi pedig a tételes jogot.[15]

Ami a jogorvoslattal nem támadott pozitív választottbírósági hatásköri döntés súlyát illeti, az ilyen döntés prekluzív jellegét az újabb francia bírói gyakorlat megerősíti, mivel az ilyen mulasztás azzal jár, hogy a fél ezen „kártyát” később a választottbírósági ítélet elleni érvénytelenítési perben már nem játszhatja ki, kivéve azt az esetet, ha a választottbírósági hatásköri döntést nem közölték vele. Ellenkező esetben ugyanis - találó hasonlat szerint - a fél két asztalon is játszhatna (jouer sur deux tabelaux), hiszen megvárhatná a választottbíróság döntését, és csak akkor terjesztené elő hatásköri kifogását, ha az számára kedvezőtlen lenne.[16]

Ami a második és harmadik kérdést illeti, a francia jog alapvetően nem azt a célt helyezi előtérbe, hogy a választottbírósági hatáskör kapcsán minél hamarabb végleges döntés szülessen, hanem sokkal inkább azt, hogy a választottbírósági eljárást ne lehessen időhúzó taktikákkal késleltetni.  Emiatt a francia joggyakorlat a Kompetenz-Kompetenz negatív oldalának nagyon erős hatást tulajdonít, elsőbbséget adva a választottbíráknak a saját hatáskörükről való döntésben. Ennek egyik első példája a Zanzi ügyben[17] hozott döntés, ahol párhuzamos eljárásokban egymásnak ellentmondó választottbírói és állami bírósági döntések születtek. A feszültséget végül – a választottbíráskodás javára – a Legfelsőbb Bíróság oldotta fel 1999-ben hozott ítéletében, melyben kimondta, hogy „a választottbírók jogosultak saját hatáskörökről dönteni, az állami bíróság nem dönthet előzetesen a választottbírósági klauzula érvényességéről.[18] Ez alapján abban az esetben, amikor egy választottbírósági megállapodás körébe tartozó pert állami bíróság előtt indítanak meg, az utóbbi hatáskörének hiányát állapítja meg kivéve, ha i) a választottbírósági eljárás még nem indult meg, vagy ii)  amennyiben a választottírósági megállapodás nyilvánvalóan semmis vagy nem alkalmazandó.[19] A francia jog tehát elvben különbséget tesz aközött, hogy az állami bíróságnak milyen időpontban kell döntenie a választottbírsági hatáskörről. Amennyiben ugyanis a választottbírósági eljárás már megindult, úgy a „választottbírói elsőbbség” elve érvényesül, tehát a választottbírói tanács a hatásköri vitában való döntésben elsőbbséget kap és az állami bíróság minden további vizsgálat nélkül in limine litis visszautasítja a keresetet. Olyan esetben, amikor a választottbírósági megállapodás ellenére az állami bíróság előtt indítanak először pert, így ez utóbbinak van először lehetősége döntenie a választottbírósági hatáskörről, úgy elvileg nem érvényesül a választottbírói elsőbbség elve. Ugyanakkor a francia bírói gyakorlat alapján a fenti különbség elhomályosul, mivel egyrészről az állami bíró csak egy sommás, prima facie vizsgálatot folytat le, másrészről nagyon szűken értelmezi a „nyilvánvalóan semmis vagy nem alkalmazandó” kivételeket. Így a teljesség igénye nélkül, nem vonta maga után a semmisséget az, hogy ugyanabban a szerződésben állami bírósági kikötés, és választottbírósági kikötés is helyet kapott, mert a francia Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint szerződés értelmezéssel feloldható az ellentét, melyre első körben a választottbírák jogosultak. Ugyanígy nem merítette ki a „nyilvánvalóan nem alkalmazandó” választottbírósági megállapodás esetét az, amikor a fél pénzügyi helyzetének megromlására tekintettel a bírósághoz forduláshoz való jog kizárására hivatkozott a választottbírósági klauzula miatt.[20] Fentiek alapján Franciaországban a „választottbírói elsőbbség” elve kvázi abszolút módon érvényesül amikor hatásköri vita merül fel, és az állami bíróság előzetesen csak kivételesen dönt a választottbírósági hatásköri vitában. E mögött az logika húzódik, hogy a választottbíróság döntése saját hatásköréről úgyis csak „fogadás a jövőre” (pari sur l’aveinr) hiszen a választottbírósági ítélet meghozatalát követően az érvénytelenítési, vagy végrehajtási szakaszban úgyis teljes,  „de novo” hatásköri kontrollt gyakorol az állami bíró, akit a választottbírósági megállapítások egyáltalán nem kötnek, sem ténybeli, sem jogkérdésekben.[21] Emiatt a választottbírósági elsőbbséget célszerű a „kronológiai” jelzővel minősíteni, hiszen pusztán időbeli elsőbbséget jelent.

A fentiek alapján látható, hogy Franciaországban könnyen előállhat az a helyzet, hogy a „sommás” prima facie vizsgálatot lefolytató állami bíró téves döntése miatt egy olyan választottbírósági szerződés alapján folytatnak le a felek egy teljes választottbírsági eljárást, melyet utólag az érvénytelenítés során eljáró bíró „de novo” típusú felülvizsgálatban már érvénytelennek minősít. Ennek kockázatviselői természetesen a felek, akik mindvégig jogbizonytalanságban voltak és finanszírozták az utóbb feleslegesnek bizonyuló eljárást. Ugyanakkor a francia jog üzenete egyértelmű: a választottbírósági szerződés esetleges érvénytelenségének kockázatát viseljék csak a felek, és a közforrásokból működő állami bíróságok lehetőleg ne legyenek terhelve „párhuzamos” eljárásokkal. Utóbbiak elég, ha csak azokban a választottbírósági hatásköri vitákban döntenek, melyek a vitarendezési korábbi szakaszában egyéb módon – adott esetben a felek megegyezésével – nem zárulnak le.

3.2.Németország

Németország a Kompetenz-Kompetenz doktrína „hazája” ahol korábban ezt az elvet nemcsak abban az értelemben alkalmazták, hogy a választottbírák jogosultak dönteni hatáskörükről, hanem a feleknek olyan megállapodás megkötésére is lehetősége volt, hogy ez a döntés végleges, állami bíróság által utólag már nem volt felülvizsgálható (ún. végső Kompetenz-Kompetenz)[22]. A német jog azonban szakított a hagyományokkal, amikor 1998-ban átültették a Modelltörvényt, így a Kompetenz-Kompetenz tétel pozitív oldalát a német hatályos jog a Modelltörvény már említett 16. Cikk (1) bekezdésével azonos módon deklarálja, mely eltérést nem engedő rendelkezésnek minősül.[23] A német jog szerint a Modelltörvény 16. Cikk (3) bekezdése szerinti jogorvoslat elmulasztása prekluzív hatású, így amennyiben a választottbíróság közbenső döntésében megállapítja hatáskörét, mely ellen az azt sérelmező fél elmulaszt 30 napon belül jogorvoslatot kezdeményezni, úgy a választottbírósági ítélet elleni érvénytelenítési per során már nem hivatkozhat a hatáskör hiányára. [24]

A Modelltörvényt átültető Németország jóval mérsékeltebb hatásokat tulajdonít a Kompetenz-Kompetenz negatív oldalának, mint Franciaország, továbbá a német jog a Modelltörvény átültetésén túl számos olyan rendelkezést vezetett be, mely kifejezetten kedvez a választottbírósági hatásköri viták mielőbbi elbírálásának. A német rendszer a bírói kontroll típusa kapcsán különbséget tesz aközött, hogy a választottbíróság megalakulását megelőzően, vagy azt követően merül fel a választottbírósági hatáskör kérdése. A választottbírósági tanács megalakulásáig a fél az állami bíróságtól kérelemmel (Antrag) kérheti a választottbírósági eljárás megengedhetősége, vagy ennek ellenkezője megállapítását. Ez a jogintézmény egy kifejezett német sajátosság, mellyel Németország kiegészítette a Modelltörvény rendelkezéseit. Azt követően, hogy a választottbírósági tanács megalakult, a választottbírósági hatáskört vitató fél az állami bíróság előtt – a választottbíróság előtt fekvő jogvitával azonos tárgyban – keresetet (Klage) indíthat a másik fél ellen. Az állami bírósági per alperese vitathatja az állami bíróság hatáskörét a választottbírósági megállapodásra hivatkozva, mely esetben az állami bíróság dönt a választottbírósági megállapodás érvényességéről, hatályáról, betarthatóságáról. Mindkét fenti esetben a választottbírósági eljárás időközben szabadon folyhat és abban ítélet hozható, ugyanakkor az időközben megszülető bírósági döntés köti a feleket és a választottbíróságot. [25] A választottbírósági hatáskör felülvizsgálatának terjedelme nem pusztán sommás, hanem de novo, az állami bíróság teljes, érdemi vizsgálatot folytat le anélkül, hogy kötnék őt a választottbíróság ténybeli és jogi következtetései.[26] Fentiek alapján megállapítható, hogy a német rendszer – az állami bírósági erőforrásokkal jóval nagyvonalúbban bánva mint a franciák – viszonylag hatékonyan biztosítja azt, hogy választottbírósági hatásköri vita mielőbb, véglegesen eldőljön.

3.3.Svájc

Svájcban – mely nem ültette át a Modelltörvényt – a Kompetenz-Kompetenz elv elismerése a 19. századra nyúlik vissza, a hatályos jogban a tétel pozitív oldalát a nemzetközi magánjogi törvény és a polgári eljárásjogi kódex is kimondja.[27] A Kompetenz-Kompetenz pozitív oldala kapcsán Franciaországhoz hasonlóan Svájcban is az az uralkodó nézet, hogy még egy olyan bíróság is jogosult dönteni a saját hatásköréről, melynek nincs hatásköre, mivel a hatáskör szempontjából a választottbírósági szerződés léte, érvényessége illetve terjedelme szorosan összekapcsolódik egymással.[28] Amennyiben a választottbírósági hatáskör közbenső választottbírósági ítélettel megállapításra kerül, és ez ellen a hatáskört vitató fél nem él jogorvoslattal, úgy annak prekluzív hatása van, mivel ilyen esetben a fél az eljárás későbbi szakaszában a választottbírói ítélet érvénytelenítése során már nem teheti újból vitássá a választottbírósági hatáskör fennállását, így ez a kérdés véglegesen eldöntöttnek minősül.[29]

Ami a Kompetenz-Kompetenz negatív oldalát illeti, a svájci jog a francia és német megoldás között foglal helyet, attól függően, hogy az adott ügyben hol van a választottbíráskodás helye. Így Svájcban olyan esetben, mikor választottbírósági megállapodás körébe tartozó ügyben először állami bíróság előtt indítanak pert, az állami bíróság nem állapítja meg hatáskörének hiányát, hanem tárgyalja az ügyet, ha i) az alperes nem vitatja a bíróság hatáskörét, vagy ii) ha a választottbírósági megállapodás érvénytelen, hatálytalan, vagy betarthatatlan, vagy iii) ha a választottbírói tanácsot  olyan okból nem lehet megalakítani, melyért a választottbírósági eljárás alperese nyilvánvalóan felelős.[30] Fordított esetben – tehát amennyiben második fórumként fordulnak az állami bírósághoz, a választottbírósági eljárás megindítása után – az állami bírói fórum felfüggeszti az eljárást és bevárja a választottbíróság hatásköri döntését.[31] Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a választottbírói hatáskör tekintetében az előzetes bírói felülvizsgálat terjedelme eltérő attól függően, hogy a választottbíráskodás helye Svájcban van, vagy külföldön. Míg előbbi esetben az előzetes bírói felülvizsgálat csak prima facie, úgy az utóbbi esetben teljeskörű, de novo hatásköri vizsgálatot folytatnak le a svájci bíróságok. A „kettős mérce” magyarázata az, hogy míg első esetben a svájci állami bíróság a választottbírósági ítélet meghozatalát követően az érvénytelenítési szakaszban teljes kontrollt fog tudni gyakorolni, így nem indokolt, hogy már az előzetes vizsgálat során ugyanilyen mélységben vizsgálja a választottbírósági hatáskört, addig abban az esetben, ha a választottbíráskodás helye külföldön van, nem biztos, hogy a svájci állami bíróságnak az eljárás későbbi szakaszában egyáltalán lesz-e abban a helyzetben, hogy hatásköri felülvizsgálatot tudjon gyakorolni. Így utóbbi esetben az előzetes hatásköri vizsgálat körében amiatt indokolt a szigorúbb mérce, mivel ellenkező esetben az állami bíróságok egy sommás vizsgálat keretében hozott döntéssel vonnák meg a féltől a svájci bírósághoz való fordulás jogát.[32]

Fentiek alapján a svájci jog szerint a választottbírósági hatásköri vita végleges eldöntésének időpontját is nagyban az befolyásolja, hogy a választottbíráskodás helye belföldön vagy külföldön van. Első esetben a svájci megközelítés a francia megoldáshoz áll közel, második esetben pedig inkább a német rendszerhez.

3.4.Anglia

Angliában az 1996-ban elfogadott választottbírósági törvény[33] merített ugyan a Modelltörvény rendelkezéseiből, de a szigetország a Kompetenz-Kompetenz tétellel kapcsolatosan – a tőle megszokott módon – a saját útját járja.

Ami a Kompetenz-Kompetenz pozitív oldalát illeti, a választottbírósági törvény szerint a felek eltérő megállapodása hiányában a választottbírói tanács maga dönthet a saját hatásköréről, azaz arról, hogy i) van-e érvényes választottbírósági megállapodás; ii) a tanács megfelelően jött-e létre, iii) és hogy a választottbírósági megállapodás alapján milyen ügyeket terjesztettek a választottbíróság elé.[34] Ezzel összefüggésben angol kommentátorok a „separability elv” két elemére mutatnak rá, melyek közül az egyik, hogy a választottbírósági megállapodás az azt tartalmazó szerződéstől autonóm, független megállapodás, a másik pedig az, hogy ebből következően a választottbírók jogosultak dönteni saját hatáskörükről. [35]

A jogorvoslattal nem támadott pozitív választottbírósági döntések prekluzív hatása kapcsán az angol választottbírósági törvény kifejezetten rendelkezik arról, hogy amennyiben a választottbíróság döntést hoz hatásköréről, az a fél, amely annak ellenére nem támadja ezt a döntést, hogy lehetősége lett volna rá, később már nem hivatkozhat a választottbírósági hatáskör hiányára olyan okból, mely a döntés alapját képezte (loss of rigth to object).[36]

Ami a Kompetenz-Kompetenz negatív oldalát illeti a Fiona Trust ügy[37] megerősíti, hogy általában a választottbírók jogosultak arra, hogy hatáskörükről elsőként döntsenek, azonban ez nem abszolút elsőbbség. Olyan esetben, amikor választottbírósági megállapodás ellenére állami bíróság előtt indítanak pert, az angol bíró az eset körülményei alapján mérlegel. A praktikus angol hozzáállást jól jellemzi a következő bírói megállapítás: „… A bíróság a leggazdaságosabb utat keresi abban a kérdésben, hogy az igazi vitát hol rendezzék. Ez tűnik számomra a megfelelő megközelítésnek. De ez nem hatásköri, hanem mérlegelési kérdés ...”[38] Ami a választottbíróság hatáskör tárgyában hozott döntésének felülvizsgálatát illeti, az angol bíróságok a felek eltérő megállapodása hiányában teljes terjedelmű de novo kontrollt gyakorolnak. [39]

A gazdaságosság jegyében az angol jog több eszközzel is biztosítja, hogy a választottbírósági hatásköri vita már a vitarendezés korai szakaszában véglegesen eldőljön. Így egyrészről a Modelltörvényhez hasonlóan lehetővé teszi, hogy a választottbíróság saját hatásköréről közbenső ítéletben döntsön, mely ellen külön jogorvoslatnak van helye, másrészről megengedi azt, hogy a választottbírósági eljárásban résztvevő fél a többi fél egyetértésével, ennek hiányában a választottbíróság engedélyével az állami bírósághoz forduljon a választottbírósági hatáskör fennállása kérdésében.[40] Utóbbi esetben a bíróság többek között vizsgálja, hogy egy ilyen kérelem késedelem nélkül került-e előterjesztésre és hozzájárul-e a költségek csökkentéséhez, Ezt meghaladóan az angol jog azt is megengedi, hogy választottbírósági eljárásban részt nem vevő fél állami bíróság előtt pert indítson a választottbírósági megállapodás érvénytelenségének megállapítása iránt.[41]

4. A magyar szabályozás

1.A Kompetenz-Kompetenz a múltban - jogtörténeti kitekintés

A Kompetenz-Kompetenz elv a joggyakorlatban évszázadok óta ténylegesen jelen volt a magyar választottbíráskodásban, jóllehet a jogirodalom sokáig nem használta ezt az elnevezést. Jelen dolgozat keretei között nincs lehetőség teljeskörű jogtörténeti elemzésre, de érdemes megemlíteni, hogy a Kompetenz-Kompetenz negatív oldal megjelenik már a XVIII. században a Planum Tabulare-ba felvett egyik döntésben, mely szerint az a fél, akit választottbírósági szerződése ellenére fogtak perbe, kifogást emelhetett, mely alapján nem keresetet érdemben elutasító ítélet, hanem ún. „leszállító ítéletet” hoztak, mely alapján a per megszüntetésre került. Mindez jelzi a választottbíráskodás processzuális felfogásának gyökereit a magyar jogban, szemben a korabeli német joggal, ahol ilyen esetben a perben érdemi ítéletet hoztak. [42]  A Plósz féle Pp. amellett, hogy a Komptenz-Komptetenz negatív oldalát pergátló kifogás formájában intézményesítette, egyben indirekt módon deklarálta az elv pozitív oldalát is, mivel rendelkezése szerint a választottbírósági eljárás annak ellenére folytatódhatott és abban ítélet is volt hozható, hogy valamelyik fél a választottbírósági szerződés érvénytelenségét, illetve nem alkalmazandó voltát állította, feltéve, hogy ezen körülményeket jogerős bírói határozat még nem állapította meg.[43] Azt, hogy Kompetenz-Kompetenz elv mennyire részévé vált jogunknak jól mutatja, hogy a rendszerváltás előtt a régi Pp. – melyet választottbíráskodás ügyének támogatásával nehéz lenne vádolni – lakonikusan szögezte le, hogy választottbírósági szerződés esetén „más eljárásnak nincs helye”, míg a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Kamarai Választottbíróság részére „de facto” végső Kompetenz-Kompetenz jogkört biztosított, mivel ítélete ellen nem volt helye érvénytelenítési pernek.[44] Érdemes kiemelni, hogy ezen utóbbi szabály a rendszerváltást követően még az Alkotmánybíróság kontrollját is kiállta, mind a jogorvoslathoz való jog, mind a bírósághoz való fordulás jogának kontextusában.[45] Jogtörténeti szempontból tehát megállapítható, hogy a magyar jog a Modelltörvény átültetését megelőzően a Kompetenz-Kompetenz pozitív és negatív oldalának egyaránt erős hatást tulajdonított.

2.Kompetenz-Kompetenz hatályos jogunkban

Magyarország 1994-ben a régi választottbírósági törvény elfogadásával („régi Vbt.”)[46] elkezdett járni a Modelltörvény által kijelölt úton és ezzel megindult a Kompetenz-Kompetenz elv eróziója.

2.1.Kompetenz-Kompetenz pozitív oldal - prekluzív hatás kérdése

Ahogy említettük, a Modelltörvény alapvetően kedvez annak, hogy a hatásköri viták mihamarabb eldőljenek, rendelkezéseinek tükörképei a régi Vbt.-ben és a 2018-ban elfogadott új Vbt.-ben is megjelennek.[47] Ugyanakkor a Modelltörvény számos kérdést nem szabályozva teret enged a nemzeti jogalkotónak, mely szabadsággal sajnos a hazai jogalkotó vagy nem  tudott élni, vagy nem kellőképpen átgondoltan élt. Így ami a Modelltörvény pozitív Kompetenz-Kompetenz definícióját illeti (16. Cikk), azt a hazai jogalkotó gyakorlatilag módosítás nélkül teljesen átvette. Minthogy a pozitív választottbírósági hatásköri döntés elleni Modelltörvény 16. Cikk (3) bekezdése szerint fellebbezés nem lehetséges, a régi Vbt. egy „csonka”, jogorvoslati rendszert intézményesített. Így a régi Vbt. alapján pozitív választottbírósági hatásköri döntés elleni jogorvoslatot egyfokú nemperes bírósági eljárásban bírálták el és  állami bíróság döntése ellen további jogorvoslatnak helye nem volt. [48] Ezen „csonka” jogorvoslatból, valamint a törvényjavaslat indokolásából – mely szerint a választottbíróság hatásköréről való döntése „nem kizárólagos és nem is végleges” –  a Legfelsőbb Bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a pozitív választottbírósági hatásköri döntés elleni egyfokú nemperes eljárás kezdeményezése elmulasztásának nem lehet prekluzív hatása, ebből következően a fél az érvénytelenítési perben ismét újrakezdheti a választottbírósági hatásköri vitát. [49] Ez azzal az eredménnyel jár, hogy a választottbírósági hatáskör fennállásának kérdése a választottbírósági ítélet meghozatalát követően is afféle damoklészi kardként lebeg a felek feje felett, a végrehajtási eljárás végéig jogbizonytalanságban tartva őket. Ez a bírói gyakorlat tehát gyakorlatilag súlytalanná teszi a jogorvoslattal nem támadott pozitív választottbírósági hatásköri döntést, relativizálva a Kompetenz-Kompetenz pozitív oldalát.

Itt kell megjegyezni, hogy az új Vbt. ezen a területen változást hozott, mivel a pozitív választottbírósági hatásköri döntésekkel szembeni „csonka” jogorvoslatot teljessé tette, azzal, hogy az elsőfokú állami bírói döntés ellen rendkívüli jogorvoslatként bevezette a felülvizsgálati kérelem előterjesztésének lehetőségét.[50] Sajnos a törvényjavaslathoz fűződő indokolás hallgat a fenti módon a jogorvoslati rendszer kiteljesítésének indokairól, és még közzétett eseti döntés sincs az új jogszabályi környezetben.

2.2.Negatív Kompetenz-Kompetenz eróziója

A Kompetenz-Kompetenz negatív oldalának a Modelltörvényt tükröző magyar jogrendszer mérsékelt jogi hatást tulajdonít, mivel a régi Vbt. lehetőséget biztosított arra, hogy a választottbírósági szerződés érvényességével, hatályával, vagy betarthatóságával kapcsolatos kétely esetén az állami bíróság akár a választottbírósági eljárás megindulása előtt, akár aközben vizsgálja a választottbíróság hatáskörének fennállását, és az új Vbt. is ezt a szabályozást vette át. Ugyanakkor a bírói gyakorlatban az utóbbi évtizedekben megfigyelhető Kompetenz-Kompetenz negatív oldalának eróziója is, mely folyamat legalább két területen tetten érhető. Egyrészről a Legfelsőbb Bíróság ezredforduló környékén kialakuló azon gyakorlatában, hogy az üzletszabályzatokban kikötött választottbírósági megállapodásokat szokásostól eltérő szerződési feltételnek minősítette. Ezáltal a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatilag felállította az általános szerződési feltételben kikötött clausula compromissoria nem létezésének vélelmét. A vélelemmel szemben pedig a választottbírósági klauzulát alkalmazó felet szorította arra, hogy állami bíróság előtti perben bizonyítsa, hogy a választottbírósági klauzula külön figyelemfelhívó tájékoztatást követően mégis a szerződés részévé vált, tehát létrejött.[51] E gyakorlat aztán kevesebb mint két évtized alatt a fogyasztói szerződésekből eredő jogviták inarbitrábilitásához vezetett el.[52] A másik hasonló jelenség a 2010-es évek elejétől ítélőtáblai szinten kezd kialakulni. Ez alapján a bíróságok betarthatatlannak minősítik az olyan választottbírósági megállapodásokat, ahol az azt megkötő felek egyike időközben felszámolás alá kerül. Jól jelzi azt, hogy a választottbírósági megállapodás betarthatatlansága csúszós lejtőre került, hogy az első ilyen tartalmú döntés még utal rá, hogy a betarthatatlanság kérdését egyedileg kell vizsgálni,[53] addig az azt követő döntések már automatizmusként betarthatatlannak minősítik a felszámolás alá került fél által kötött választottbírósági megállapodást.[54] Így tanúi lehetünk egy második – megdönthetetlennek tűnő vélelem – kialakulásának, mely szerint a felszámolás alá került szervezet által kötött választottbírósági megállapodás betarthatatlan. Érdemes megfigyelni a párhuzamot, hogy a hazai állami bíróságok fenti ügyekben – különösen a második esetben – a francia bírói gyakorlatból ismert prima facie típusú vizsgálatot folytatják le, csak éppen az ellentétes előjellel: nem azt vizsgálják, hogy első ránézésre van-e a felek között érvényes választottbírósági megállapodás, hanem azt, hogy első ránézésre van-e bármilyen ok, mely azt érvényteleníti, vagy betarthatatlanná teszi. Ezen „fordított előjelű” prima facie vizsgálat eredménye a Kompetenz-Kompetenz negatív oldalának eróziója, melynek következménye a választottbírósági megállapodások elértéktelenedése. A választottbíráskodás ugyanis alapvetően az üzleti élet hatékony vitarendezési módja, melyben egy üzleti partner felszámolás alá kerülése mindennapos jelenség, és arra akár egy gazdálkodó szervezet saját döntése alapján is sor kerülhet. A jelenlegi hazai a megközelítés árt a választottbíráskodásnak, hiszen ki az a fél, aki szívesen köt olyan vitarendezési megállapodást, melynek kikényszeríthetősége azonnal megszűnik egy olyan jellemző – és a másik fél által egyoldalúan is előidézhető – gazdasági helyzetben, mint az egyik fél felszámolási eljárás alá kerülése? Továbbá az a kérdés is felmerül, hogy a Kompetenz-Kompetenz negatív oldalát erodáló fenti bírói gyakorlat mennyiben alkalmas az új Vbt. által kitűzött azon cél elérésére, hogy a választottbíráskodás a polgári per valós alternatívája legyen?

2.3.Hatásköri vita korai, végleges lezárásának lehetősége

A választottbírósági hatásköri vita korai, végleges lezárását az jelenti, hogy e (rész)kérdésben minél hamarabb jogerős döntés születik. A fentiekben már említettük, hogy választottbírósági eljárás körben a régi Vbt. „csonka” jogorvoslati rendszere ezt nem támogatta, az új Vbt.-nek pedig még nincs kialakult bírói gyakorlata. Mivel azonban nem kizárt, hogy a választottbírósági eljárás megindulása után, vagy még azelőtt ugyanazon tárgyban állami bíróság előtt is pert indítanak, mely utóbbi eljárás ily módon „versenyhelyzetben” lesz a választottbírósági eljárással, érdemes megvizsgálni, hogy jelenlegi jogszabályi környezet és a joggyakorlat mennyire támogatják ugyanezt a célt. Ami a jogszabályi környezetet illeti, kijelenthetjük, hogy rendelkezésre állnak azok az anyagi és eljárásjogi eszközök, melyek a választottbírósági hatásköri vita korai, végleges állami bíróság előtti eldöntését lehetővé teszik, hiszen megállapítási kereset előterjeszthető, sőt a fél a szerződés érvénytelenségének megállapítását anélkül is kérheti, hogy az érvénytelenég jogkövetkezményeinek alkalmazását kéri, végül a per egyes elkülöníthető kérdéseiben részítélet hozható.[55] Ennek ellenére mégis van olyan ítélőtáblai döntés, mely arról tanúskodik: az állami bíróság nem feltétlenül ismeri fel, hogy a választottbírósági hatásköri vita korai, végleges eldöntésével a jogbizonytalanság ideje lerövidíthető és ezzel jelentős erőforrások megkímélhetők.[56] Az említett ügy felperese egy választottbírósági klauzulát tartalmazó kölcsönszerződés adósaként indított az állami bíróság előtt polgári pert, elsődleges kereseti kérelme a választottbírósági kikötés érvénytelenségének megállapítására, másodlagos kérelme a kölcsönszerződés semmisségének megállapítására irányult. Annak ellenére, hogy az elsőfokú bíróság részítéletével megállapította a választottbírósági kikötés érvénytelenségét, a másodfokon eljáró ítélőtábla a választottbírósági megállapodás érvényességével kapcsolatos vitát olyan „eljárásjogi vitának” minősítette mely tárgyában – álláspontja szerint – nincs lehetőség ítéleti döntés meghozatalára. Nem vitatva, hogy az adott eset valamennyi részletét jól ismerő másodfokú bíróság feltehetően megalapozottan tud dönteni arról, hogy az ügyben egy részítélet mennyire szolgálja az eljárás hatékony befejezését, mégis egy ilyen általános, az adott jogvita kereteit meghaladó tilalom felállítása nem indokolt. Egyrészről a fenti megközelítés dogmatikai alapon is erősen vitatható, hiszen ez az érvelés a választottbírósági megállapodás egyoldalú, pusztán „processzuális felfogásán” alapul, melyet már az 1911. évi Plósz féle Polgári Perrendtartás illetve a II. világháború előtti jogirodalom is meghaladott, lényegében vegyes, anyagi- és eljárásjogi természetűnek tekintve a választottbírósági szerződést.[57] Ugyanakkor a kizárólag „processzuális felfogás” gyakorlati hatása még súlyosabb: kizárja annak az elvi lehetőségét, hogy az állami bíróság előtt folyó választottbírósági hatásköri vitában a végleges döntés a vitarendezés korai szakaszában, a teljes bizonyítási eljárás lefolytatását megelőzően megszülessen.[58]

5. A hazai gyakorlat nemzetközi kontextusban - javaslatok

1.A jogösszehasonlítás alapján megállapítható, hogy a választottbíráskodás területén vezető szerepet betöltő jogrendszerek bizonyos kérdésben megosztottak, azonban vannak olyan területek, ahol egyértelműek a nemzetközi trendek.

Így ami a Kompetenz-Kompetenz pozitív oldalát és ezen belül pozitív választottbírósági hatásköri döntés súlyát illeti, ebben a kérdésben gyakorlatilag a vizsgált jogrendszerek azonos álláspontot foglalnak el. A fenti országokban a választottbíróság pozitív hatásköri döntése elleni jogorvoslat elmulasztása kizárja, hogy a felek – új körülmények felmerülése hiányában – a hatásköri vitában hozott döntést utólag vitathassák. A jogorvoslat elmulasztásának prekluzív hatása mindenképpen a választottbírósági hatásköri döntés véglegességét, így a jogbiztonságot erősíti. Emellett időt és költséget takarít meg mind a felek, mind a jogrendszer többi szereplője részére, így a nem csak a választottbíráskodás hatékonyságát szolgálja, hanem tehermentesíti az állami bírósági rendszert is.

Sajnos a régi Vbt. „csonka jogorvoslati rendszere” miatt kényszerpályán mozgó hazai bírói gyakorlat a fenti nemzetközi trendtől eltérő útra tévedt, így a jelenlegi gyakorlat lehetővé teszi, hogy a pozitív választottbírósági hatásköri döntés ellenére a felek bármelyike utóbb ismét „felmelegítse” a választottbírósági hatásköri vitát. A jelen cikk szerzőjének álláspontja szerint az új Vbt. „csonka” jogorvoslati rendszert kiteljesítő rendelkezését – történeti illetve rendszertani kontextusban – úgy kell értelmezni, hogy az a jogorvoslattal nem támadott pozitív választottbírósági hatásköri döntést prekluzív hatással ruházza fel.  Remélhetőleg az új Vbt. értelmezése során a hazai bírói gyakorlat a fentivel azonos következtetésre fog jutni.

2.A Kompetenz-Kompetenz negatív oldala kapcsán nemzetközi szinten jellemző a megosztottság. Franciaország „abszolút elsőbbséget” ad a választottbíráknak, hogy saját hatáskörükről döntsenek, mely kétségtelenül alkalmas az alperesi „időhúzó taktikák” visszaszorítására, és mindennek költségét a felek viselik. Svájc közel áll a francia felfogáshoz, amennyiben a választottbíráskodás helye belföldön van.

Ezzel szemben Németország és Anglia a választottbírósági hatáskör vonatkozásában teljes terjedelmű, de novo előzetes állami bírói kontrollt engednek. A hazai gyakorlat „fordított előjelű” prima facie vizsgálata ezekhez képest mindenképpen rossz értelemben vett magyar sajátosság. Ha már a jogalkotó a Modelltörvény átvételével automatikusan mérsékelt hatást adott a Kompetenz-Kompetenz negatív oldalának, teret engedve annak, hogy az eljárás bármely szakaszában sor kerüljön a bírói kontrollra, ez utóbbinak egyrészről nem sommás, prima facie jellegűnek, hanem teljeskörűnek kellene lennie, másrészről megfelelő előjellel kellene lefolytatni.

Itt érdemes megjegyezni, hogy az Európai Egyezmény azon szabályából, mely csak „alapos ok” fennállása esetén teszi lehetővé a választottbírósági hatásköri vita állami bíróság általi eldöntését, nyilvánvalóan egy teljeskörű bírói vizsgálat követelménye vezethető le. Ennek szellemében az lenne a helyes megközelítés, hogy amennyiben az állami bíró bármely olyan jelet érzékelne, mely a választottbírósági megállapodás érvénytelenségét okozhatja, érdemben kellene megvizsgálni a teljes tényállást, a favor arbitri elv mentén, és nem vélelmek kialakításával automatikusan a választottbírósági megállapodás érvénytelenségére következtetni.

3.Ami a Kompetenz-Kompetenz két oldalának egyensúlyát jelenti, megállapítható, hogy a francia rendszer ezt nem kezeli prioritásként, hiszen az előzetes állami bírói kontroll „prima facie” jellege azt eredményezheti, hogy egy érvényes választottbírósági megállapodást soha nem kötő félnek – időt és költséget nem kímélve – mindvégig részt kell vennie a választottbírósági eljárásban, amit az utólagos de novo bírói kontroll ex tunc hatállyal érvényteleníthet. Svájc közel áll a francia felfogáshoz, amennyiben a választottbíráskodás helye belföldön van. Az viszont tény, hogy a fenti jogrendszerekben ezen kockázatokat döntően a feleknek kell viselniük, így a társadalmi költségviselés nem jelentős. Ezzel szemben Németország és Anglia a választottbírósági hatáskör vonatkozásában teljes terjedelmű, de novo előzetes állami bírói kontrollt engednek, ugyanakkor különböző kisegítő szabályokkal támogatják a választottbírósági hatásköri vita mielőbbi eldöntését. Így végső soron a de novo előzetes bírói kontrollban költségviselői nem csak a felek, hanem az egész társadalom, de a túl nagy összköltség kockázatát a kisegítő szabályok megfelelően enyhítik, így megvan az esély, hogy rövid idő alatt, kevés ráfordítással véget érjen a jogbizonytalanság. Magyarországon ugyanakkor kialakulóban van egy olyan joggyakorlat, melynek sikerül a fent említett két nemzetközi irány hátrányos vonásait ötvöznie: egyrészről a jogbizonytalanságot, másrészről a magas magán-és társadalmi költséget. A pozitív választottbírósági hatásköri döntés prekluzív hatásának hiánya ugyanis magában rejti azt a bizonytalanságot, hogy a választottbírósági ítélet meghozatala után, az érvénytelenítési per során merül fel újra a hatáskör kérdése. A Kompetenz-Kompetenz negatív oldalának eróziója emellett nagy mennyiségben terelhet állami bíróságok elé olyan ügyeket, ahol választottbíráskodást kötöttek ki a felek. E párhuzamos eljárásokban azonban a választottbírósági szerződés érvénytelenségére irányuló megállapítási kereset elvi kizártságát valló „processzuális felfogás” megduplázhatja ezt a bizonytalanságot, hiszen a választottbírósági hatásköri vita emiatt csak a jogvita érdemi lefolytatását követően dőlhet el, több év pereskedés után. Így egymással párhuzamosan futó választottbírósági és állami bíróság előtti eljárások teljeskörű lefolytatását követően derülhet ki véglegesen azon előkérdésre adott válasz, hogy kinek van hatásköre döntést hozni. Mindez a magán- és a társadalmi források egyidejű, hosszabb ideig tartó igénybevételét jelenti, egy olyan kérdésben, mely a vitarendezésben érdekelt felek szempontjából sem érdemi jellegű. A jogbizonytalanság árát pedig végül a választottbíráskodás fizeti meg, melytől a racionális gazdasági szereplők elfordulhatnak.

6. Záró gondolatok

A Modelltörvény átültetése óta eltelt időben hazánkban a Kompetenz-Kompetenz doktrína eróziója zajlik össztársadalmi költségviselés mellett. A költségviselés csökkentésének egyik lehetséges módja a választottbíráskodás marginalizálása a gazdasági szereplők között, hiszen kevesebb választottbíráskodási kikötés esetén kevesebb választottbírósági hatásköri vita várható. Jelen tanulmány írója reméli, hogy ez nem célja sem a jogalkotásnak, sem a jogalkalmazásnak, különös tekintettel arra, hogy az új Vbt. a választottbíráskodást a peres eljárás valós alternatívájának tekinti.

Az össztársadalmi költség csökkentésének másik, a jelen tanulmány írója által javasolt módja az, hogy a Kompetenz-Kompetenz elv a favor arbitri jegyében a helyére kerül a hazai jogalkalmazásban, úgy, hogy az elv pozitív és negatív oldala egyensúlyban működik, biztosítva a választottbírósági hatásköri viták korai, végleges eldöntését. A Kompetenz-Kompetenz elv pozitív oldala kapcsán reményt keltő az új Vbt. által a pozitív választottbírósági hatásköri döntés vonatkozásában bevezetett teljes jogorvoslati rendszer, mellyel a jogalkalmazás a súlytalanságból ismét a gravitációs erőtérbe helyezheti a választottbíróság saját hatásköréről hozott döntését. Ezzel párhuzamosan sürgető lenne a „fordított előjelű” prima facie vizsgálatot lefolytató gyakorlat, valamint a választottbírósági hatásköri viták korai eldöntését akadályozó tisztán „processzuális felfogás” felülvizsgálata, annak elkerülése érdekében, hogy össztársadalmi költségviseléssel tartsunk fenn jogbizonytalanságot úgy, hogy annak árát végül a választottbíráskodás, mint alternatív vitarendezési mód fizeti meg.