17 December 2021

1. Bevezetés

A koronavírus világjárvány immár több mint egy éve része mindennapi életünknek, és a jogrendszernek talán nincs is olyan ága, melyre kisebb-, vagy nagyobb mértékben ne lenne hatása a pandémiának. A közelmúltban számos kiváló jogi tárgyú írás született, mely vizsgálta, hogy a koronavírus milyen hatással van - a teljesség igénye nélkül - a magánjogi szerződések teljesítésére, a kártérítési felelősségre, biztosítási jogviszonyra, vagy a bűnözésre. Ugyanakkor a koronavírus által felvetett eljárásjogi kérdésekről eddig kevés szó esett. Az eljárásjogokon belül speciális helyet foglal el a választottbírósági eljárási jog, mivel szemben a polgári- és büntető eljárás kógens szabályozási logikájával, a választottbírósági eljárásban a felek magánautonómiája a domináns. Itt a tételes jog csak keret jelleggel szabályozza az eljárást, melyet – e keretek között – a felek tölthetnek ki tartalommal, ugyanakkor a gyakorlatban az a jellemző, hogy a felek fenti szabadsága valamely választottbírósági intézmény eljárási szabályzatának az elfogadásában manifesztálódik. További sajátosság, hogy az eljárásjogi hiba a választottbírói ítélet érvénytelenítéséhez vezethet, mely esetben éppen az a cél hiúsul meg, amiért a felek ezt az alternatív vitarendezési módot választották: a gyors, hatékony, végleges vitarendezés. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a választottbíráskodás a felek említett elvárásait a pandémia idején akkor tudja teljesíteni, amennyiben olyan eszközöket használ, melyek egy világjárvány közepette is biztosítják a jogviták gördülékeny elintézését. Ezzel el is érkeztünk a következő kérdésekhez: Helyettesítheti-e a felek és a választottbírák egyidejű személyes megjelenésével járó választottbírósági tárgyalást egy telefon-, vagy videokonferencia? Okozhatja-e egy online tárgyalás a választottbírósági ítélet érvénytelenítését? A fenti kérdések visszavezethetők arra az alapkérdésre, hogy választottbírósági eljárásban a feleknek van-e egyáltalán joga a fizikai tárgyaláshoz? E kérdést jelen cikk keretében azon választottbírósági eljárások vonatkozásában vizsgáljuk, melyeknél a választottbíráskodás helye belföldön van

2. Terminológia

A további vizsgálat előtt érdemes röviden tisztázni néhány alapfogalmat. Hagyományos értelemben vett tárgyaláson azt értjük, amikor valamit megbeszélünk, megvitatunk, megtanácskozunk. [1] Erre sor kerülhet úgy, hogy a tárgyalás résztvevői egyidejűleg „jelen vannak”, tehát azonos időben azonos térben tartózkodnak. Jelen tanulmányban ezt a fajta hagyományos tárgyalást jelöljük „fizikai tárgyalásnak”. A fizikai tárgyalással szemben sor kerülhet olyan tárgyalásra, mely során az eljárás résztvevői egy időben, de nem azonos – attól részben, vagy egészben – eltérő helyen tartózkodnak. Ez valósul meg amennyiben például a választottbírák azonos helyen vannak és a felek külön-külön helyről kapcsolódnak be a tárgyalásba telefon- vagy videokonferencia útján. Az ilyen távtárgyalást a jelen tanulmányban „online tárgyalásként” jelöljük, mely jelzi, hogy erre valamilyen rendszerhez, illetve hálózathoz kapcsolódás útján van lehetőség.[2] A fizikai tárgyalás és az online tárgyalás közös jellemzője a szinkronitás, azaz, hogy az eljárás résztvevői azonos időben észlelik az eljárási cselekmények egyes mozzanatait.[3] A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy elvileg sor kerülhet olyan „tárgyalásra” is, ahol az eljárás résztvevői részben, vagy egészben eltérő helyen és időben vannak jelen, ugyanakkor kérdéses, hogy a tárgyalás fogalmát nem feszíti-e túl egy ilyen eljárási cselekmény – mely alapvetően abban tér el az előző két típustól, hogy az eljárás bizonyos résztvevői „aszinkronban” vannak. A továbbiakban emiatt a fizikai tárgyalás és az online tárgyalás jogi megítélésére koncentrálunk, a magyar jog, mint választottbíráskodásra alkalmazandó jog (lex arbitri) alapján.

3. A fizikai tárgyaláshoz való jog

A fizikai tárgyaláshoz való jog keresését az alanyi jog meghatározásánál kell kezdeni, mely a jogtudományban szélesebb körben elfogadott meghatározás szerint nem más, mint jogi hatások létrehozásának lehetősége, mely egy kötelesség másik oldalaként jelentkezik, és szükség esetén kényszer segítségével is érvényesül.[4] Fizikai tárgyaláshoz való jogról a választottbíráskodásban tehát akkor beszélhetünk, amennyiben létezik olyan kötelezettség, mely alapján a választottbírósági eljárásban a tárgyalást fizikai tárgyalás formájában kell megtartani, és ez a kötelezettség kikényszeríthető. E kötelezettséget elsősorban a tárgyi jog, azaz a lex arbitri rendelkezései között célszerű keresnünk. Azonban figyelemmel a magánjogi jogügyletek jogforrási jellegére, alanyi jog nem csak a tárgyi jogból származhat, hanem tárgyi jogot az alanyi jog gyakorlása is létrehozhat.[5] Választottbíráskodási kontextusban ez utóbbiról akkor van szó, amikor a felek élve a részükre biztosított magánautonómiával, maguk határozzák meg a választottbírósági eljárás szabályait. Fentiek alapján a fizikai tárgyaláshoz való jog létezését a következő kontextusokban vizsgáljuk: a) egyrészről abban az esetben, amikor a felek a választottbírósági megállapodásban nem rendelkeztek az online tárgyalásról, így a kérdést kizárólag a lex arbitri alapján kell megítélni; b) másrészről abban az esetben, amikor a felek kifejezetten kizárták az online tárgyalás tartásának lehetőségét.

3.1. Fizikai tárgyaláshoz való jog a lex arbitri alapján

3.1.1.A Választottbíráskodásról szóló törvény

Összhangban az UNCITRAL Modelltörvénnyel, mely a feleknek az eljárási szabályok meghatározása terén széleskörű autonómiát biztosít,[6] a választottbíráskodásról szóló hatályos törvény[7] (Vbt.) 30. § (1) bekezdése deklarálja a felek jogát arra, hogy az eljárási szabályokat a törvény keretei között szabadon megállapíthassák. A diszpozitív szabályozási logikának megfelelően a Vbt. a választottbírósági eljárás tárgyalását csak elnagyoltan „A tárgyalás és az írásbeli eljárás” megnevezésű 26. cím alatt, mindössze egy szakaszban, a Vbt. 36. §-ában szabályozza. A Vbt. 36. § (1) bekezdése rögzíti, hogy a felek ellenkező megállapodása hiányában a választottbírósági tanács dönti el, hogy tart-e tárgyalást az álláspontok és bizonyítékok előadása céljából. A Vbt. 36. § (2) bekezdése alapján a tanács akkor is tárgyalást tart, amennyiben a felek tárgyalás tartása nélküli jogvitarendezésben állapodtak meg, de utólag bármelyik fél mégis tárgyalást kér. A Vbt. 36. § (3)-(7) bekezdései már nem szorosan a tárgyalást, hanem az eljárás egyéb mozzanatait szabályozzák (felek előzetes értesítése, beadványok közlése a felekkel, jegyzőkönyvezés, nyilvánosság kizárása, stb.). Fentieken kívül a választottbírósági tárgyalás intézménye a Vbt.-ben még feltűnik a beavatkozó kapcsán, deklarálva ez utóbbi jogát az azon való részvételre, a felek mulasztása kapcsán, rögzítve, hogy a tárgyaláson való megjelenés hiánya nem akadályozza az eljárás folytatását, a szakértővel összefüggésben, lefektetve ez utóbbi kötelezettségét a tárgyaláson való részvételre, végül a választottbírósági ítélet elleni jogorvoslatok körében a határozat kiegészítésével kapcsolatban.[8] A fentiekből megállapítható, hogy a Vbt. expressis verbis nem írja elő a fizikai tárgyalás tartásának kötelezettségét. Jóllehet a Vbt. 38. § c) pontja alapján – mely a tárgyaláson való „megjelenés” hiányának következményeiről rendelkezik – csábító lenne a contrario azon elhamarkodott következtetést levonni, hogy ez alapján a lex arbitri szerint választottbírósági tárgyaláson szükségszerűen „fizikai tárgyalás” értendő, annak érdekében, hogy a kérdésben megnyugtatóan állást lehessen foglalni, érdemes a lex arbitri egészét az általánosan elfogadott  jogértelmezési módszerek – a nyelvtani, történeti, rendszertani, és a teleologikus értelmezés[9] – segítségével elemezni.

3.1.2. Történeti, nyelvtani, rendszertani értelmezés

Elsődlegesen célszerű visszatekinteni a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény („rVbt.”) – közel két és fél évtizedig hatályban lévő – rendelkezéseire. A rVbt. tárgyalásra vonatkozó szabályai annak IV. Fejezetében a „Szóbeli tárgyalás és írásbeli eljárás” cím alatt a 34. §-ban kerültek elhelyezésre, ahol mindjárt az első bekezdés a választottbírói tanács azon kötelezettségét deklarálta, hogy a feleket – azok eltérő megállapodása hiányában – köteles meghallgatni. A rVbt. elfogadásának időszakában – a 90’-es évek derekán – fennálló hazai technológiai fejlettségi szintet „köztudomású tényként” figyelembe véve ez a rendelkezés gyakorlatilag a fizikai tárgyalás tartásának kötelezettségét jelentette a választottbírói tanács számára. Jóllehet a választottbírósági intézmények eljárási szabályzata nem a szoros értelemben vett lex arbitri része, hanem a felek megállapodása – mely a lex arbitri rendelkezéseitől bizonyos körben eltérhet, illetve annak hézagait töltheti ki tartalommal –, a rVbt. rendelkezései mellett érdemes egy rövid pillantást vetni a hazai választottbíráskodás szempontjából kiemelkedő jelentőségű intézmény, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Választottbíróság korabeli eljárási szabályzatára[10] („Korábbi Eljárási Szabályzat”). A Korábbi Eljárási Szabályzat több rendelkezése is arra enged következtetni, hogy a „szóbeli tárgyalás” a fizikai tárgyalással volt azonos: így a Korábbi Eljárási Szabályzat azon szabálya, mely a tárgyalások helyeként a választottbíróság tárgyalótermeit jelölte meg, vagy azon rendelkezés, mely a felek közös kérelme alapján a szóbeli tárgyalás mellőzésével, iratok alapján történő határozathozatalt tett lehetővé, valamint azon szabály amely alapján az eljáró tanács – amennyiben az ügy jellege folytán arra lehetőség volt – , az ítéletet közvetlenül a szóbeli tárgyalás befejezése után a jelenlevő felek előtt szóban hirdette ki.[11]

A Vbt. rendelkezéseit a rVbt.-vel összehasonlítva az első szembetűnő különbség, hogy a választottbírósági tárgyalás szabályozó címből a „szóbeli” jelző elmaradt, másrészről a felek személyes meghallgatásának kötelezettsége helyett a Vbt. 36. § (1) bekezdésében a választottbírósági tanács diszkrecionális jogköre kerül az előtérbe abban a tekintetben, hogy tart-e tárgyalást az ügyben, vagy sem, kivéve amennyiben a felek ettől eltérően állapodtak meg. A rVbt. és a Vbt. fenti rendelkezéseinek összevetéséből egy paradigmaváltás képe rajzolódik ki: míg korábban a főszabály a szóbeli (fizikai) tárgyalás tartása volt, melytől csak a felek együttes kérelmére lehetett eltérni, addig az új szabályok a választottbírói tanács diszkrecionális jogkörét állítják a középpontba. E paradigmaváltás még jobban tetten érhető a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Választottbíróság 2019. szeptember 1. napjától hatályos eljárási szabályzatában („Eljárási Szabályzat”), melyben már nem szerepelnek a Korábbi Eljárási Szabályzat fent idézett, csak fizikai tárgyalás esetén értelmezhető rendelkezései. A fenti összképet ugyanakkor meglehetősen zavarja, hogy a Vbt. 36. § (2) bekezdése egy nehezen érthető kivételt vezet be, mely alapján bármelyik fél kérése esetén a választottbírói tanácsnak abban az esetben is tárgyalást kell tartania, amennyiben a felek korábban tárgyalás tartása nélküli jogvita rendezésben állapodtak meg, A fenti szerencsétlen rendelkezés – mely érthető szakirodalmi kritikát váltott ki[12] – gyakorlatilag egy opciós jogot biztosít bármelyik félnek, hogy eltérve a korábban megállapodott eljárásrendtől utólag mégis tárgyalást kérjen. Ez az opciós jog a felek magánautonómiájának, akarati szabadságának, téves értelmezésén nyugszik, és kifejezetten ellentétes a Modelltörvény UNCITRAL Titkárság által kiadott magyarázatának vonatkozó részével.[13] A fenti opciós jog akár a felek „tárgyaláshoz való jogának” felerősítéseként is értelmezhető lenne a választottbírósági eljárásban. Ugyanakkor, amennyiben a választottbírósági ítélet érvénytelenítési okainak „szemüvegén” keresztül vizsgáljuk a régi és új szabályozást, a helyzet nem ennyire egyértelmű. Míg a rVbt. szabályai alapján a fizikai tárgyalás – mindkét fél beleegyezésének hiányában történő – mellőzése automatikusan érvénytelenítési oknak minősült, addig a Vbt. alapján a választottbírói tanács saját döntése alapján mellőzheti a tárgyalást, és amennyiben annak tartását egyik fél sem kéri – vagy valamelyik fél kéri, de a tárgyalás hiányát utóbb nem kifogásolja –, akkor a választottbírósági ítélet nem lesz hatályon kívül helyezhető a tárgyalás hiánya miatt.[14] Fentiek alapján a „tárgyaláshoz való jog” felerősítésének jogalkotói szándéka nem egyértelmű. Mégis, feltéve egy ilyen jogalkotói szándékot, a tárgyaláshoz való jog felerősítéséből a fizikai tárgyaláshoz való jog nem vezethető le egyértelműen. Ugyanis a XXI. század elején végbement technológiai fejlődésre való tekintettel a tárgyalás már nem szükségképpen jelent fizikai tárgyalást.  Fentiek alapján a lex arbitri történeti, nyelvtani, rendszertani értelmezése nem támasztja alá, hogy a tárgyláshoz való jog egyúttal a fizikai tárgyaláshoz való jogot is jelentené. Mivel ezen értelmezési elvek alapján a fizikai tárgyaláshoz való jog létezésének kérdésében nem lehet döntő konklúziót levonni, érdemes a logikai és teleologikus értelmezéshez folyamodni.

3.1.3. Logikai és teleologikus értelmezés

A jogalkotónak a Vbt. elfogadásával – a választottbírósági intézményi reformok és a Modelltörvény 2006. évi módosításával való harmonizáción túlmenően – két általános célja volt: i) egyészről az, hogy a magyar választottbíráskodás nemzetközi versenyképességét növelje, ii) másrészről az, hogy a gazdasági élet szereplői számára a polgári per valós alternatívájaként olyan vitarendezést kínáljon, melyben az állami igazságszolgáltatáshoz képest gyorsabban születik magas színvonalú döntés.[15] Logikailag belátható, hogy annak érdekében, hogy a fenti jogalkotói célok teljesüljenek, a választottbírósági eljárásban a fizikai tárgyalással kapcsolatban nem érvényesülhetnek szigorúbb szabályok, mint a rendes bíróságok előtti polgári eljárásban. Fentiek alapján – annak ellenére, hogy a bírói gyakorlat alapján a polgári perrendtartás nem háttérszabálya a választottbírósági eljárásnak[16] – a logikai-, illetve teleologikus értelmezés érdekében célszerű megvizsgálni, hogy a polgári eljárásjogban létezik-e a fizikai tárgyaláshoz való jog.

3.1.4. A fizikai tárgyaláshoz való jog a polgári perben

Annak ellenére, hogy a szóbeliség és közvetlenség elve a polgári eljárásjogban normatív szinten nem jelenik meg, a jogirodalomban uralkodó álláspont szerint a fenti elvek alapvető fontosságúnak tekintendők a polgári perben, s ezeket a jelenleg hatályos szabályozás összességéből lehet kiolvasni.[17] Ugyanakkor több perjogi szerző hangsúlyozza, hogy  a közvetlenség elve, mely szerint a bíró döntését az általa közvetlenül észlelt tényekre, illetve bizonyítékokra kell alapoznia, nem abszolút és alóla célszerűségi szempontok alapján (pl. távolság, bizonyítási eszköz mozgásának korlátozottsága, stb.)  kivételek fogalmazhatók meg.[18] Fentiek alapján került bevezetésre 2015. december 4. napjától a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény („rPp.”) "XXVIII/A. Fejezete a zártcélú távközlő hálózat igénybevételének szabályairól, mely a büntetőeljárás pozitív tapasztalataira építve a polgári perben is lehetővé tette, hogy felek és más perbeli személy meghallgatására, illetve a tanú és a szakértő kihallgatására ne megkeresett bíróság közbeiktatásával, hanem direkt módon kerüljön sor, amennyiben a fenti személyeknek nincs módjuk a tárgyalás helyszínén való megjelenésre. A jogalkotó külön hangsúlyozta, hogy a „távmeghallgatás”, mint új eljárásjogi lehetőség biztosítása jelentősen megkönnyítheti azon személyek meghallgatását, kihallgatását, akiknek a megjelenése a tárgyalás kitűzött helyén csak jelentős nehézséggel vagy aránytalanul nagy költségtöbblettel lenne megoldható, emellett ezen jogintézmény alkalmazása az eljárások lefolytatását is gyorsíthatja.[19]

A 2018 január 1. napjától hatályos polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény XLVIII. fejezete[20] a fenti szabályozási elveket továbbfejlesztve szabályozza az „elektronikus hírközlő hálózat igénybevételét”. A távmeghallgatás elrendelésére – bármelyik fél kérelmére, vagy hivatalból – három okból kerülhet sor, i) célszerűségi alapon, különösen az eljárás gyorsítása miatt, ii) jelentős nehézség, vagy aránytalan többletköltség elkerülése érdekében, illetve iii) a tanú védelme miatt. Garanciális szabály, hogy a távmeghallgatás során az összeköttetés közvetlenségének érvényesülnie kell, azáltal, hogy az eljárási cselekmény a mozgóképet és hangot egyidejűleg továbbító eszköz útján valósul meg, mely a szinkronitást hivatott biztosítani. A távmeghallgatás jogintézményét vizsgálva kiemelést érdemel, hogy a távmeghallgatást elrendelő végzést  az eljáró bíró nem köteles indokolni, melyből a polgári eljárásjog logikája alapján egyenesen következik, hogy az ellen önálló fellebbezésnek sincs helye.[21] A távmeghallgatás elrendelését sérelmesnek tartó fél előtt két eljárásjogi eszköz marad, egyrészről az eljárás szabálytalansága elleni kifogást terjeszthet elő, vagy az elsőfokú eljárást befejező határozat elleni fellebbezésben hivatkozik eljárásjogi jogsértésre. [22]  A másodfokú eljárásban azonban csak az ügy érdemi elbírálására kiható, lényeges eljárásjogi szabálysértések eredményezhetik az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését.[23] Mivel az új Pp. hatályba lépése óta eltelt időben még nem alakulhatott ki bírói gyakorlat e tekintetben, érdemes a rPp. gyakorlatát felidézni. A rPp. közel hét évtized alatt kiforrott gyakorlata alapján lényeges eljárásjogi szabálysértésnek számított – többek között – amennyiben a felet, vagy képviselőjét nem idézték szabályszerűen a tárgyalásra, a bíróság elmulasztotta az alperest tájékoztatni a felperes keresetmódosításáról, a bíróság nem a kereseti kérelem tárgyában hozott döntést, illetve nem határozott a beavatkozásról, vagy egységes pertársaság esetén mellőzte az egyik alperest, stb. Nem minősült lényeges eljárásjogi szabálysértésnek ugyanakkor, amennyiben a bíróság szakértői bizonyítást rendelt el, holott más bizonyítás is megfelelő lett volna, illetve az sem, amikor a bíróság késlekedett az ítélet írásba foglalásával, stb.[24] Fentiek alapján a távmeghallgatás elrendelése önmagában aligha minősülhet lényeges eljárásjogi szabálysértésnek az új Pp. alapján.

Figyelemmel arra, hogy egyrészről a távmeghallgatás meglehetősen tág alapokon (célszerűség, költségcsökkentés, tanúvédelem), hivatalból, vagy bármelyik fél kérelmére elrendelhető, másrészről a döntés ellen közvetlen jogorvoslat nem áll rendelkezésre, és a távmeghallgatás elrendelése önmagában nagy valószínűséggel nem minősül lényeges eljárási szabálysértésnek, kérdéses, hogy a polgári perben létezik e-olyan kikényszeríthető kötelezettség, mely alapján a bíróságnak fizikai tárgyalást kell tartani. E sorok szerzőjének álláspontja alapján nem, erre tekintettel a fizikai tárgyaláshoz való jogról nem beszélhetünk a polgári perben.

3.1.5. Lex arbitri – A jogértelmezési módszerek végkövetkeztetése

Fentieket összefoglalva, egyrészről a lex arbitri történeti, nyelvtani, rendszertani értelmezései nem támasztják alá a fizikai tárgyaláshoz való jog létezését választottbírósági eljárásban. Másrészről a Vbt. elfogadásával a jogalkotó célja az volt, hogy a polgári per alternatíváját kínálja a gazdasági szereplők számára, annak érdekében, hogy a választottbírák „az állami igazságszolgáltatási szervekhez képest gyorsabban, magas színvonalon” döntsék el a felek jogvitáját. A fenti jogalkotói cél teljesülése meghiúsulna, amennyiben a kötetlenebb, lazább választottbírósági eljárásban létezne a fizikai tárgyaláshoz való jog, úgy, hogy ezzel párhuzamosan a rendes bírósági eljárásában ilyen jog nincs. Ebből következően a logikai-teleologikus értelmezés alapján arra a következtetésre lehet jutni, hogy a hazai lex arbitri alapján választottbírósági eljárásban általánosságban nem létezik a fizikai tárgyaláshoz való jog, így az online tárgyalás választottbírósági eljárásban jogszerű. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy online tárgyalás tartása – amennyiben annak technikai feltételei maradéktalanul nem állnak fenn mindkét fél részéről – sértheti a fél egyéb, választottbírósági eljárásban létező eljárási jogát. Így sérülhet a fél joga arra, hogy őt a másik féllel egyenlő elbánásban részesítsék (Vbt. 27. §), illetve a fél azon joga, hogy ügyét előterjeszthesse a választottbírósági eljárásban, mely jogsértések a Vbt. 47. § (2) ad) és ab) pontjai alapján a választottbírósági ítélet érvénytelenítéséhez vezethetnek.[25] Ehhez azonban önmagában az online tárgyalás tartása nem elegendő, ahhoz valamilyen többlet tényállás szükséges.

3.2. Fizikai tárgyaláshoz való jog a felek megállapodása alapján

Ahogy már említettük, a választottbírósági eljárási jog sajátossága, hogy a felek alanyi joguk gyakorlásával tárgyi jogot hoznak létre, amikor az eljárási szabályokat – a Vbt. törvényi keretei között – szabadon állapíthatják meg a Vbt. 30. § (1) bekezdése alapján. Ebből adódik a kérdés, hogy amennyiben a felek választottbírósági megállapodásukban kikötik a fizikai tárgyalást – illetve kizárják az online tárgyalás tartásának lehetőségét –, úgy ezzel létrehozhatják-e a fizikai tárgyalás tartásának kötelezettségét a választottbírói tanács számára? Mennyiben kikényszeríthető ez a kötelezettség? Amennyiben a felek magánautonómiájukkal élve kifejezetten akként rendelkeznek, hogy vitájukat csak hagyományos fizikai tárgyalás tartásával lehet rendezni, egy ilyen tartalmú megállapodás a Vbt. rendelkezéseinek keretei között marad, így a Vbt. 30. § (1) bekezdése alapján érvényes lesz és kötelezettséget keletkeztet a választottbírák számára. A kötelezettség kikényszeríthetőségét a Vbt. 47. § (2) ad) pontjában szabályozott érvénytelenítési ok garantálja, mely alapján a felek megállapodását sértő választottbíróság eljárás a választottbírósági ítélet érvénytelenítéséhez vezethet.[26] A rVbt. ideje alatt fejlődő hazai bírói gyakorlat eddig konzekvens volt abban, hogy a választottbíróság eljárási szabályainak megsértése a felek megállapodásának megsértését jelentette, mely megalapozta a választottbírói ítélet érvénytelenítését.[27] Fentiek alapján megállapítható, hogy amennyiben a felek élnek a Vbt. 30. § (1) bekezdése által biztosított jogukkal, úgy maguk hozzák létre a fizikai tárgyaláshoz való alanyi jogot a választottbírósági eljárásban.

Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy választottbírósági eljárásjog egyik alapintézménye a Vbt. 5. §- által szabályozott „lemondás a kifogás jogáról”, azaz a lemondás vélelme, mely értelmében a választottbírósági megállapodás esetleges megsértését – azonnal, vagy a megszabott határidőben – nem kifogásoló fél elveszíti a jogát arra, hogy később e jogsértésre hivatkozzon.[28] A bírói gyakorlat a rVbt. alatt következetesen alkalmazta a lemondás vélelmét is az érvénytelenítési perekben, mely alól csak a rVbt. kógens rendelkezései jelentettek kivételt, melyek vonatkozásában irreleváns volt a megfelelő időben előterjesztett kifogás.[29] Mivel a Vbt. a fenti szabályokon érdemben nem változtatott, a korábbi bírói gyakorlat a jövőre nézve is irányadó.

Fentieket összefoglalva, amennyiben a felek kifejezetten „fizikai tárgyalás” tartásában állapodnak meg, vagy kifejezetten kizárják az online tárgyalás tartását, úgy a választottbírói tanácsnak kötelessége tiszteletben tartani a felek akaratát, melynek hiánya a választottbírói ítélet érvénytelenítését eredményezheti. Ugyanakkor a választottbírósági eljárásban a félnek – a lemondás vélelme miatt – nyomban panaszolnia kell az eljárási szabálysértést, melynek hiányában az erre alapított érvénytelenítési keresete nem lesz alapos.

4. Összefoglalás

A fentiek alapján megállapítható, hogy belföldi választottbírósági eljárásokban – a fizikai tárgyaláshoz való jog hiányára tekintettel – általánosságban nincs jogi akadálya az online tárgyalás tartásának, ugyanakkor az online választottbíráskodás nem sértheti a felek lex arbitri által biztosított alapvető jogait, így a felek egyenlőségének elvét és a fél jogát arra, hogy ügyét a választottbírósági eljárásban előterjeszthesse. Amennyiben a felek kifejezetten kizárják az online tárgyalást, úgy ezzel gyakorlatilag maguk hozzák létre a fizikai tárgyaláshoz való alanyi jogot. Ilyen esetben az online tárgyalás tartása a választottbírósági ítélet érvénytelenítéséhez vezethet, amennyiben a szabálysértés ellen az azt sérelmező fél megfelelő időben kifogást emel.